„Látta a nagyobb képet és igaza lett” – Stevie Jackson (Belle And Sebastian)-interjú

2015.02.18. 15:50, rerecorder

belle_and_sebastian_by_soren_solkaer_i7r0493.jpg

Idén húszéves a Belle And Sebastian, a kilencvenes évek talán legkedvesebb indiepopzenekara, amelyik a kétezres évekre érett, de továbbra is izgalmas popegyüttessé nőtte ki magát. Az évfordulóra megjelent a skót szextett eddigi legváltozatosabb nagylemeze Girls In Peacetime Want To Dance címmel, mi pedig Stevie Jackson gitárossal elkészítettük az első magyar nyelvű Belle-interjút. A huszonkilencedik Recorderben megjelent interjú eredeti, kétszer olyan hosszú változata.

- Mi volt számodra az első nagy inspiráció gyerekkorodban, aminek hatására gitározni kezdtél?

stevie_jackson.jpg- Amióta az eszemet tudom, szerettem a zenét. Az első dal, amit hallottam és amit amúgy legkorábbi gyerekkori emlékként tartok nyilván, az Van McCoy diszkóslágere, a The Hustle volt – talán hatéves lehettem. Azután folyamatosan követtem a hetvenes évek zenéjét és meghallgattam mindent, ami jött. Az első lemez, amit megvettem, az egy Police-album volt, majd nagy Madness-rajongó lettem. (elneveti magát) Még ekkoriban láttam a tévében a Beatlest is, ami szintén nagyon tetszett, de mivel egy nem létező zenekar volt, ősinek tűnt, mintha nagyon rég lett volna a hatvanas évek! Viszont olyan tizenhárom, tizennégy évesen, abban a korban, amikor az emberek elkezdenek egyes előadókat rendesen felfedezni – olyanokat, akiknek már komolyabb, többlemezes életművük van –, na én akkor nagyon beleszerettem a Beatles-be. A következő kedvencem ezután David Bowie lett, tizennégy évesen megvettem az összes albumát. Aztán az ő dalaikon keresztül tanultam meg gitározni is. Tizenhat évesen kezdtünk el zenekarokat alakítani a haverokkal, ekkoriban a Rolling Stones és Bob Dylan volt számunkra a legnagyobb, szóval összességében a hatvanas évek zenéje hatott rám a leginkább.

- Gitárosként kit tekintettél példaképnek? Ki inspirálta a visszhangban gazdag játékodat?

- Az egyik egyértelműen Keith Richards volt, de Neil Young is nagyon inspirált, még a Buffalo Springfield-es dalai is. Ebből a korszakból még Zal Yanovsky játéka tetszett, a The Lovin’ Spoonful tiszta, melodikus gitárszólamaiból is sokat merítettem. A későbbiek közül nyilvánvalóan Johnny Marr. Bár amúgy egyáltalán nem voltam nagy The Smiths-rajongó, de az egyedi játéka, a gitározásának az esztétikuma szintén meghatározó volt számomra.


moondials.jpg- A Belle And Sebastian megalakulása előtt egy Moondials nevű formációban voltál, aminek lemeze is jelent meg. A fáma szerint Stuart Murdoch Belle-alapító-zenekarvezetőnek komolyan győzködnie kellett téged, hogy csatlakozz az együtteséhez.

(nevet) - Senki nem szokott a Moondials-ről kérdezni! Viszont az igazság az, hogy Stuartnak annyira nem volt nehéz rávennie, hogy csatlakozzak az éppen formálódó zenekarához, mert a Moondials-nek addigra nagyjából éppen vége lett. Az igaz, hogy volt egy köztes időszak, amikor már jártam Stuarthoz is próbákra, de akkoriban a Belle And Sebastian még a szólóprojektje volt. Oké, kérdezgette, hogy csatlakozom-e a zenekarhoz, és amikor azt mondtam, hogy nem, akkor még egy levelet is írt, de akkor még nem is igazán működött a zenekar, nekem meg csak időszakosnak tűnt mindaz. Aztán felvettük a Tigermilket és úgy maradtunk. Azt hiszem soha nem is beszéltük meg, hogy akkor most már tagja vagyok-e a zenekarnak, vagy sem.


A BELLE AND SEBASTIAN PÁLYÁJÁT ITT TEKINTETTÜK ÁT RÉSZLETESEN.


- Hogyan zajlottak a legkorábbi Belle And Sebastian-próbák? Éreztétek az első dalok alapján, hogy ebből ilyen szép karrier nőhet ki?

belle-and-sebastian-97.jpg- A zenekar első basszusgitárosa, Stuart David (aki 2000-ben lépett ki a Belle And Sebastianból, hogy Looper nevű projektjére és regényírói karrierjére koncentráljon – a szerk.) épp most ír egy könyvet a korszakról és én is alig várom, hogy olvashassam, mert alig emlékszem bármire is. (nevet) Az biztos, hogy Stuartnak (mármint Murdoch-nak, aki legősibb inkarnációjában Stuart Daviddel kettesben kezdte a zenekart – a szerk.) lehetett egy konkrét elképzelése, mert azzal egy időben, hogy engem győzködött a belépésről, Chris Geddes billentyűst is ekkoriban vette rá a csatlakozásra. Vagy nem is, előbb jött Richard (Colburn, dobos – a szerk.), így lettünk négytagúak. Aztán Chris, így lettünk öttagúak. Majd 1995 szilveszterén, vagy 1996 újév napjának hajnalán Stuart találkozott Isobel Campbell-lel, nem sokkal később pedig ő is csatlakozott, ekkor már hattagúak voltunk. A legalapvetőbb emlékem az, amikor Stuart először megmutatta a dalait és egyből azt gondoltam, hogy ezek nagyon jók. Ekkoriban Glasgow-ban rengeteg zenekar csak próbákon létezett, jöttek-mentek egyik bandából a másikba az emberek. Azt azért szerintem mindegyikünk érezte – pont amiatt is, hogy láttuk egymás zenekarit, sok más együttest próbálni –, hogy a Belle And Sebastian-dalok az átlagosnál jobbak. Azt nem hiszem, hogy éreztük volna, hogy igazán kitörhetünk, de az a magabiztos érzés megvolt bennünk, hogy amit csinálunk, az jó. Aztán, amikor megjelent a Tigermilk, akkor már határozottan éreztem, hogy oké, akkor ezt most kezdjük el komolyan venni!


- Az említett
Tigermilket és korábbi zenekarod, a Moondials EP-jét is egy különleges projekt keretében adtátok ki. Egy glasgow-i egyetemen, a Stow College-ben működik az Electric Honey nevű lemezcég, mesélj kicsit erről!

belleandsebastiantigermilk.jpg- Valóban zseniális, hiszen zeneipari oktatás, menedzselés keretében a maga teljes, gyakorlatias valójában tudják a diákoknak megtanítani a lemezkiadás folyamatának összes lépcsőjét. Akkoriban évente egy EP-nyi anyag kiadásához volt elég a költségvetésük. A diákoknak kellett A&R-osként zenekart felfedezni, lemezcéges menedzserként kiválasztani a leginkább megfelelő előadót, aztán felvenni a lemezt, megkeverni, maszterelni, borítót tervezni, préselni, terjeszteni, promózni, pontosan úgy, ahogyan a lemezek a valóságban is készülnek. Minden egyes folyamatra megvannak az ott és pontosan azt a feladatot tanuló diákok, akik így első kézből szerezhettek nagyon értékes tapasztalatokat. A Tigermilkkel azt történt, hogy Stuart a folyamat közepén valahogy meggyőzte a kurzust vezető Alan Rankine-t – aki a nyolcvanas években nagyon menő The Associates duó egyik fele volt –, hogy a szokásos háromszámos cd helyett készülhessen egy tízszámos vinyllemez. Ha jól emlékszem ötnapos stúdióidő volt a projektekre, és Stuart meggyőzte őket, hogy mi annyi idő alatt fel tudunk venni tíz számot és meg is tudjuk keverni azokat. És tényleg megcsináltuk annyi idő alatt! (nevet) Illetve annyit pontosítok, hogy az Electronic Renaissance című szám már rögzítve volt korábban egy profibb demóként, úgyhogy csak kilenc dalt kellett lenyomnunk.


- Milyen volt belülről ekkoriban a glasgow-i színtér? A Chemical Underground nevű,
Delgados által irányított lemezcég is nagyjából a kilencvenes évek közepén kezdett kitermelni egy szcénát maga köré. Nagy volt a pezsgés?

- Ahogy mi megcsináltuk az első lemezünket, majdnem azzal egyidőben történt meg a Chemikal Underground-körüli beindulás. És a Delgados, a Mogwai, meg az Arab Strap elég komoly figyelmet vonzott hirtelen Glasgow-ra, úgyhogy lehet azt mondani, hogy valami beindult ekkoriban. Mi leginkább az Arab Strappel éreztünk rokonságot, elhívtuk őket előzenekarnak, minden csatornánkon nyomtuk őket. De jóban voltunk a többiekkel is, még ha mi az övékétől eléggé eltérő zenét játszottunk is.


A SKÓT ZENEI ÉLETNEK EGY EGÉSZ FÓKUSZTÉMÁT SZÁNTUNK NEMRÉG, ÍME AZ ÖSSZES CIKK.


- A Belle And Sebastian lényegében a hangos britpop ellenében jött létre nagyon halk, intim zenével…

- … azt hiszem pontosan ezért jött létre a Belle And Sebastian. Hogy kifejezzük, mik nem vagyunk. A britpop utolsó napjaiban, 1996-ban, 1997-ben már nagyon elharapódzott az elején talán még ironikusnak szánt, nem tudok rá jobb szót, tuskó-kultúra és mi ettől a lehető legtávolabb éreztük magunkat.


- A Belle And Sebastian viszont úgy tűnt, hogy a visszahúzódó, érzékeny fiatalok zenekara, hogy végre őket is képviseli valaki, hangot ad nekik.

- A zenekart alkotó személyekként egyáltalán nem mondhatnám, hogy visszahúzódók, csendesek lettünk volna. Lehet igazság abban, amit mondasz, de azt hiszem nem kifejezetten így pozicionáltuk magunkat és úgy gondolom, hogy a hallgatóink sem csak egy ilyen meghatározásba szoríthatók be. Az viszont igaz, hogy nagyon erős rajongói bázisunk alakult ki, akik – főleg az első néhány évben – szorosan követték a zenekar pályáját. Rengeteg rajongói találkozó volt különböző klubokban, olyan helyeken is, ahol fel sem léptünk, mégis valamiért hozzánk kötötték azokat. Hallottunk több olyan házasságról, ami két rajongó között köttetett, és így tovább.


- Ha már a rajongóknál tartunk, és ez persze igaz a kritikára is: az 1996-os második lemezetek, az
If You’re Feeling Sinister a legtöbbek kedvence, egy kétségtelenül kiemelkedő mestermű. Te hogyan értékelnéd az albumaitokat visszatekintve?

belle_and_sebastian_if_you_re_feeling_sinister.jpg- Nyilván ez mindenkinek nagyon szubjektív, rengeteg lehetséges nézőpont akad a hallgatóknak, kritikusoknak és nekünk is. Azt azonban soha nem szabad elfelejteni, hogy aki részese valaminek, aki mélyen benne van egy alkotásban, vagy bármilyen más dologban, abban egészen más szempontrendszer alakul ki mindarról. Persze, amikor szinte egyöntetűen azt mondják valamiről, hogy ez a mesterműved, akkor azt te is hajlamos vagy elhinni. Számomra a leginkább meghatározó egy ilyen visszatekintésnél, az, hogy hogyan éreztem magam, amikor készült az adott lemez. Mi kavargott bennem akkor? Ez az, ami a legélesebben megmarad egy-egy periódusról. Vannak bizonyos albumok, amiket ki sem állhatsz, mert nyomorultul érezted magad, amikor készült, másik lemezeknél meg elégedett voltál minden körülménnyel, szerzőként, zenészként is, de ezek nem feltétlenül azok a lemezek, amiket mások aztán ugyanúgy szeretnek. Az If You’re Feeling Sinisterben számomra az az érdekes, hogy Tigermilk után gyorsan el tudtunk kezdeni dolgozni rajta és ezt hajtotta az is, hogy produkciós értelemben egyáltalán nem voltunk elégedettek a bemutatkozással. Nekem a Tigermilk hangzása nagyon nem tetszett. És a következő lemeztől meg mindenki elájult és ma már tényleg erre mondják a legtöbben azt, hogy „a legjobb lemezetek”! A dalok tekintetében valóban az. Konceptuálisan is nagyon jól felépített, tíz kompakt, nagyszerű szerzeménnyel. Némelyik másik lemezünk talán érdekesebb, de konceptuálisan nem annyira feszes és kerek. Először amúgy akkor kezdték el kérdezgetni ezt, amikor tízévesek lettünk, és most hogy eljutottunk a huszadik évünkig is, nyilván megint sűrűbben kerül elő az önrefelexió. Végeredményben nem tudunk másra jutni, mint hogy mindegyiket szeretjük, legyen bármilyen klisé, de igaz: mind a saját teremtményünk. Nyilván tudjuk, hogy bizonyos lemezek nem olyan jók, mint a másikak, de ez rendjén is van. Máskor meg az is egyértelmű, hogy most valami elég jó van a kezünk között és ezt éreztük az új lemez készítésénél is. De én ezt éreztem a The Life Pursuit készítésénél vagy a Tigermilknél is, ezek talán a kedvenceim.


belle_sebastian_the_boy_with_the_arab_strap.jpg- A harmadik lemeznél, az 1998-as
The Boy With The Arab Strapnél kezdődött az az időszak, amikor már nem csak Stuart Murdoch, hanem mások is írtak dalt a lemezekre, így te is – és innentől kezdve mindegyik korongon közreműködtél dalszerzőként. Belülről ezt mennyire éltétek meg nagy váltásként?

- Nagy váltásként éltük meg belülről, elég fájdalmas váltásként, ami azt illeti. Én személy szerint kicsit össze is zavarodtam akkoriban. Nem tudom, hogy például Isobelben mennyire lobogott a tűz, hogy dalt írjon a zenekarnak, de magamról tudom, hogy nem igazán akartam. Stuart viszont egyre csak hajtogatta, hogy „gyerünk, hozzatok dalt ti is!” Úgyhogy megpróbálkoztam vele, de nem volt könnyű időszak számomra. Végül írtam két számot, a Seymour Steint szeretem is. De nagyon zavarba ejtő volt, amikor megjelent a lemez. Különben mindig az, amikor megjelenik egy új album. Bizonyos értelemben persze érthető volt Stuart szándéka, lógtunk ott mindannyian menő magazinokat lapozgatva és vártuk, hogy megjelenjen a géniusz és munkához láthassunk, de ez nem működhet így a végtelenségig. Stuart segítséget várt tőlünk, úgyhogy innentől bárki szabadon közreműködhetett a dalszerzésben is. Tudom, hogy sokan nem szeretik azokat az albumokat, amik ekkor jöttek ki, azt mondják, hogy esett a színvonal, ami lehetséges, hogy igaz is. De hogy életben maradjon a zenekar, ahhoz ez egy elkerülhetetlen lépés volt. Stuart látta a nagyobb képet és végül igaza lett.


A BELLE AND SEBASTIAN RENGETEG ZENEKARRA HATOTT, PÉLDÁUL A FRANZ FERDINAND SEM LENNE NÉLKÜLÜK.


- A lemezeitek ezután valóban kaptak negatív kritikákat is, pedig például az eléggé alulértékelt 2000-es
Fold Your Hands Child, You Walk Like A Peasant már jól előrevetítette a következő anyagok változatosságát.

- Nem szoktam a lemezeinket hallgatni, de amikor tavaly újra kiadtuk vinylen a korai albumokat, akkor végig kellett hallgatnom párszor mindegyiket a maszterelés miatt és a legnagyobb reveláció egyértelműen a Fold Your Hands Child volt, sokkal jobb, mint ahogyan emlékeztem rá.


belle-and-sebastian_2000.jpg- A dalszerzésben bekövetkezett váltások után a kétezres évek eleji tagcserék jelentettek még komolyabb változást. Ezeket drámai módon éltétek meg vagy természetes folyamat eredményei voltak?

- Teljesen őszintén mondom, mindegyik tagcsere nagyhatású volt. Aki távozott, az azért ment el, mert végeredménybe egyszerűen nem akart ott lenni velünk többé. Amikor meg valaki csatlakozott, az meg egy komoly adrenalin-sokkal ért fel, hiszen rengeteg energiát hozott magával mindegyik új tag. Valahol persze természetes is mindez, hiszen a szituáció alapvetően az, hogy minden résztvevő akarjon benne lenni, akarjon dolgozni. Amikor ez nincs meg, akkor váltani kell, amikor pedig megvan, akkor nagyon jól működik. Félig nem lehet benne lenni valamiben, „nem vagyok biztos”-an nem lehet benne lenni valamiben. Stuart David és Isobel Campbell nagyon sokat adott a Belle And Sebastiannak, de menni szerettek volna és ez így volt helyes.


- A 2003-as
Dear Catastrophe Waitress volt az első lemez, amin korábbi produceretek, Tony Doogan helyett egy nagyágyúval, Trevor Hornnal dolgoztatok, és azóta több jelentős producert is kipróbáltatok, Tony Hoffer után most Ben H. Allent. Ebben a vonatkozásban is folyton keresitek a megújulás lehetőségét?


- Először Trevor Horn választott minket, amire csak azt tudtuk mondani, hogy jó, hurrá. Ha ő akar velünk dolgozni, mi nem mondhatunk nemet. (nevet) Azt hiszem elég jó lemezt hoztunk össze vele, sokat lendített rajtunk. A következő alkalommal, mielőtt Tony Hoffer mellett voksoltunk volna, meghallgattunk még néhány producert, de ezek alapján nem igazán lehet dönteni. Egy lemez nem olyan lesz, mint amit az ember előre elhatároz. Szóval csak az érzéseinkre hagyatkozhattunk és Tonyról azt gondoltuk, hogy képes lehet kihívások elé állítani minket. Általában is az a jó, ha bárkivel dolgozunk is, az jelentsen kihívásokat. Lökjön ki minket a komfortzónánkból. Ezért is döntöttünk most Ben Allen mellett, mert ő teljesen más közegből jön. Alapvetően az atlantai hiphop-színtérre vezetnek a gyökerei, de ezzel együtt is sokféle munkát végzett már és a hiphopos múltja, a tőlünk teljesen eltérő nézőpontjai sokat segítettek a lemez megformálásában.


dearcatastrophewaistress.jpg- Szintén 2003-ban történt meg először, hogy a hagyományos promóciós módon, nagylemezről kimásolt kislemezzel jelentkeztetek, ez volt az általad írt
Step Into My Office, Baby. Ennek csak az új kiadó volt az oka, vagy szerettetek volna jelentősebb eladásokat produkáló zenekar lenni?

- Hat évig voltunk a Jeepsternél és a kiadóváltás megint csak olyan dolog volt, amire szükségünk volt. Viszont az első időszak alatt végig mindent a magunk feje szerint csináltunk, sokáig jelentettünk meg albumok közti EP-ket és ezek után az, hogy a hagyományos útra lépünk, nekünk igazából kísérletinek számított. Azt mondtuk, hogy nézzük meg. És igen, benne volt az is, hogy próbáljuk meg kihasználni a bennünk levő potenciált, próbáljunk meg több lemezt eladni, próbáljunk meg ismertebbek lenni.


- A mostani lemez és a 2010-es
Write About Love között, sőt a között és az azt megelőző, 2006-os The Life Pursuit között is szokatlanul, hozzátok képest meg pláne szokatlanul sok idő telt el. Mivel telik az életetek két album között?

- Az első nagyobb szünet nagyon is tudatos volt. Addigra már tíz éve megállás nélkül dolgoztunk, koncerteztünk és kicsit elfáradtunk. Közben Stuart elkezdett agyalni a filmjén, amin különben összesen tíz évig dolgozott, hol kevésbé arra koncentrálva, hol intenzívebben, de mindenesetre ebben az időszakban volt, hogy úgy igazán belevágott és megcsinálta előzményként a God Help The Girl-lemezt. Mi meg csak egyszerűen mindenféle mással foglalkoztunk, ami csak jött és jól esett. A második nagy szünet viszont nem is igazán tűnt olyan nagynak számunkra, mert 2011-et végigturnéztuk, 2012-ben készült Stuart filmje, 2013-ban újra turnéztunk, dolgoztunk a filmzenelemezen, ezen az új albumon (a God Help The Girlhöz készült a zenekar tagjaival – a szerk.), tavaly meg befejeztük a Girls In Peacetime Want To Dance-t, szóval sokkal inkább megvolt a folyamatosság a munkában. Egyedül 2012-ben nem volt zenekari aktivitás, de akkor meg sokan besegítettünk Stuartnak ebben-abban, szóval nagyrészt így is együtt voltunk. Én még akkoriban adtam ki egy szólólemezt is, tehát pihenés semmiképpen nem volt.

A GOD HELP THE GIRL PREMIERJÉN LÁTTUK A FILMET, ILYENNEK.

Mick Cooke trombitás-basszusgitáros 2013-ban, a friss lemez felvétele előtt hagyta el a zenekart. Ezen kívül miben volt még más felvenni az új albumot az előzőhöz képest?

- Mick kiválását nyilván megéreztük, egy barátunk, Dave McGowan segített ki basszusgitáron, nem akartunk sessionzenészt alkalmazni, ő játszik az összes számban. Ettől máris teljesen más volt felvenni a lemezt. Aztán mert annyira elkalandoztunk a gyorsabb, táncos témák felé, az ő basszusgitározása különösen sokat jelentett, egy másik zenekar lettünk kicsit. A lemezt Bennél vettük fel, Atlantában, ami szintén radikálisan eltért a korábbi tapasztalatainktól. Mi többnyire élőben eljátsszuk az összerakott dalokat és kész, de vele – a hiphopból eredő metódusai miatt – sokkal inkább felépítettünk egy dal, konstruáltunk, egymásra halmoztunk, ami szokatlan volt és kihívást jelentett. A korábbiakhoz képest ez most sokkal inkább kollaboráció volt zenekar és producer között.

belle_and_sebastian_by_soren_solkaer_i7r0493_jpg_i7r0524.jpg

- Az új anyag a szintipopos, diszkós dalokon túl is emlékeztet a
Dear Catastrophe Waitress-re, részben változatosságával, részben bátor stílusbeli kalandozásaival, de a sokszínűséget erősítik a hol szokatlanul személyes, hol szokatlanul politikus szövegek is.

- Azért is tudom én is hasonlítani a két lemezt egymáshoz, mert most szintén azt érezzük, mint annak megjelenésekor, hogy valami újba vágtunk bele. Nyilván most még inkább új a megszólalásunk, talán ez egy még változatosabb lemez, de határozottan érzem a kapcsolatot köztük. A sokszínűség viszont nem eleve elhatározott volt, egyszerűen mi itt és most ezek a dalok vagyunk. Hogy mikről ír és énekel Stuart, azt nyilván tőle kellene megkérdezni, de mindenki nagyon sokat hozzáadott magából ehhez a lemezhez és mindennek egyszerűen ez lett az eredője. Nagyon örülök, hogy ilyenek vagyunk.

ole-1056_belle_sebastian-girlsinpeacetime.jpgGirls In Peacetime Want To Dance

Kiadó: Matador / Neon Music

Megjelenés: 2015. január 19.

Stílus: diszkós indiepop

Kulcsdal: The Everlasting Muse

A Belle & Sebastian a 2000-es évek közepi albumaival (Dear Catastrophe Waitress, The Life Pursuit) sikeresen megújult, bővítette eszköztárát és rajongótáborát, ám a folyamatban kissé el is fáradt – és hosszú szünet után egy álmos(ító) lemezzel (Write About Love, 2010) szórta el, amit korábban összegyűjtögetett. A mostani kiadvány viszont sokkal inkább make, mint break: bátran előre (szintipopba, diszkóba) menekülő, játékosan változatos, egyszerre előre- és visszanéző, szokatlanul személyes és politikus – na meg humoros is. Karrierje huszadik évébe lépve kevés zenekar képes ilyen szórakozatóan megújulni.

8/10

Dömötör Endre


- Nyilván koncertek fognak következni az év nagy részében, de mennyire láttok tovább ennél?

- Igazából éppen újabb stúdiófelvételeket tervezünk, szeretnénk felvenni néhány kislemezt még idén. Vagy ismét egy olyan EP-t, mint a kezdeti időkben, amin minden dal csak azon jelenik meg. De vannak más terveink is (kissé elbizonytalanodik, hogy mondja-e), lehet, hogy szeretnék kipróbálni magunkat színházban is, valami olyasmit alkotni, ami egy színházi közegben működik. Azt hiszem, hogy most nem fogunk eltűnni és szünetet tartani, szeretnénk megragadni azt, hogy kreatívak vagyunk, úgyhogy valamivel biztos jelentkezni fogunk hamarosan. Boldogok vagyunk, hogy bár húszéves a zenekar, de még mindig örömmel tudunk együtt dolgozni, hogy nem unalmas köröket futunk a lemez-turné-lemez ciklusban. Még mindig fejlődünk, mutálódunk és ez nagyon jó dolog.


stevi_i_cant.jpg- És mi újság a szólókarriereddel? 2011-ben adtad ki a – rád oly jellemző Rolling Stones-os utalással játszó –
(I Can’t Get No) Stevie Jackson című első szólólemezedet. Tervezed a folytatását?

- Ó, igen! Lesz egy másik majd egyszer, de elég lassú vagyok! Van pár dalom, ami nem passzol a Belle And Sebastianhoz és ezeket biztosan összegyűjtöm majd valamikor, de nincs bennem semmilyen komoly vágy, hogy ez minél előbb megtörténjen. Az is lehet, hogy egyszer majd másokkal is együtt fogok zenélni. Szerintem fontos, hogy mindenki találjon magának mást is a Belle And Sebastianon kívül, hiszen már olyan régóta – húsz éve, te jó ég! – visszük a zenekart, hogy szükséges néha kitekinteni belőle.


interjú:
Dömötör Endre


a 2015-ös Belle-album teljes egészében: 


ha netán még nem hallottál volna klasszikus Belle And Sebastiant, akkor az If You're Feeling Sinistert mindenképp: 


a friss lemezt felvezető The Party Line klipje: 


és egy dal Stevie Jackson szólólemezéről, Feel The Morning

https://recorder.blog.hu/2015/02/18/_latta_a_nagyobb_kepet_es_igaza_lett_stevie_jackson_belle_and_sebastian_-interju
„Látta a nagyobb képet és igaza lett” – Stevie Jackson (Belle And Sebastian)-interjú
süti beállítások módosítása