„Fura keveréke a képzeletnek és a valóságnak” – Iain Forsyth & Jane Pollard-interjú

Egy húsz éve együtt alkotó, korábban már Nick Cave-vel is sokat dolgozó művészpáros lehetőséget kap, hogy forgasson egy stúdiófelvétel során (konkrétan a Push The Sky Away munkálatait örökíthetik meg). Mi sül mindebből? Egy Nick Cave egyetlen szürreális napját bemutató, izgalmas fikciós dokumentumfilm. A magyar mozikban éppen most futó 20000 nap a Földön rendezőpárosát az egyik legnagyobb dalszerzőről kérdeztük.

- Mielőtt kaptatok volna egy hívást, hogy forgassatok az aktuális Nick Cave-album, a Push The Sky Away stúdiómunkálatairól, már többször dolgoztatok az énekessel videoklipeken, a Bad Seeds-lemezek újrakiadásainak dvd-ihez rövid doksikon (Do You Love Me Like I Love You?). Álmodoztatok arról, hogy egyszer majd valami nagyobb szabásút is alkothattok vele közösen?

Jane Pollard: - Őszintén szólva nem. (nevet) Már az is bőven elég volt, hogy egyáltalán dolgozhattunk vele korábban. Úgyhogy egyszerűen csak nagyon örültünk, amikor ismét lehetőségünk adódott erre. Nagyon élvezzük a társaságát, fenomenális figura és nem utolsósorban remek partner a közös munkában. Azért nyilván motoszkált a fejünkben, hogy de jó lenne még valamikor valamit, de ilyesmiről nem álmodtunk.

- Eredetileg arra kértek fel benneteket, hogy a lemezkészítést rögzítsétek. Mi volt Cave-ék szándéka az anyaggal? Egy ’Így készült’ extra egy jövőbeli dvd-hez?

Iain Forsyth: - Nem nagyon volt túlzott tudatosság mögötte, nem is a menedzsment hívott fel minket, hanem Nick telefonált, hogy volna-e kedvünk forgatni kicsit és majd meglátjuk mi sül ki belőle. Őszintén meglepődtünk, hogy egyáltalán ilyesmit szeretne, hiszen egy stúdióban, az alkotási folyamatok kellős közepén egy zenész aligha akar még egy filmes stábot is a nyakába, arról nem is beszélve, hogy megvalósítani sem egyszerű a projektet, hiszen nem túl nagy helyen kell kerülgetniük egymást az embereknek. Ráadásul Nick híres arról, hogy nem enged bepillantás a munkafolyamatokba. Úgyhogy rendesen meg is lepődtünk. Mindenesetre Nick úgy érezte, hogy ez egy fontos pillanat a zenekar életében – ugye ez volt az első lemez az alapító Mick Harvey nélkül és a Grinderman-mellékprojektnek is eddigre lett vége – egyszerűen szerette volna megörökíteni.

MICK HARVEY AZ A38-ON KÉSZÜLT INTERJÚNKBAN RÉSZLETESEN MESÉLT A BAD SEEDS-ES ÉVEIRŐL.

- A Bad Seedsről már készült egy sajátos dokumentumfilm, a turnézás árnyékos oldalát bemutató 1990-es The Road To God Knows Where. Megnéztétek azt az alkotást mielőtt belevágtatok a sajátotokba?

Jane: - Most nem, mert már láttuk évekkel ezelőtt, és jól emlékeztünk rá. Tudtuk, hogy nem ilyen stílusú dokumentumfilmet szeretnénk készíteni. Az a maga idejében sok érdekes információval szolgálhatott a rajongónknak, mi viszont sokkal erősebben szerettünk volna a képzeletre támaszkodni. Eléggé magabiztosak voltunk benne, hogy nem egy tételes biográfiát szeretnénk felmondani. De nem csak ezt nem néztük meg, hanem tudatosan semmit sem az életműből. Fehér lapról szerettünk volna indítani és ez az elején egy pillanatig számunkra is kissé ijesztő elképzelés volt. Na, jó ez nem igaz, nem fehér lapról, mert igazából egy képeslap hátuljára kezdtük felírni az első ötleteinket a filmhez. (nevet)

- A forgatás aztán átfordult abba a fikciós dokumentumfilmbe, amit megvalósítottatok. Nick Cave mennyire volt nyitott az ötleteitekre? Volt olyan, amit elvetett?

Iain: - Nick eleinte úgy általában nagyon vonakodó volt. Nem akart részt venni ilyen nagy projektben, megelégedett volna azzal, ha felvesszük a stúdiózást. Már az távol áll tőle, hogy egy kamera kövesse folyton, hogy bárki dokumentálja az életét, pláne annyi időn át, ami végül ehhez a filmhez kellett. Egy csendes életet él, igyekszik elkerülni a kamerák világát. A filmezésnek más aspektusa, az írás sokkal jobban érdekli. De miután kezdett összeállni, hogy ez nem egy hagyományos dokumentumfilm lesz, ő is kezdett feloldódni.

20000 PERC A VÁSZNON - NICK CAVE ÉS MINDEN, AMIT FILMES VONATKOZÁSAIRÓL TUDNI KELL.

- Melyek voltak a film leginkább spontán, legkevésbé kitalált jelenetei? Mikor volt Nick Cave a leginkább felszabadult?

Jane: - Nagyon meglepő, de annak ellenére, hogy mennyire nem szereti a kamerát, nagyon gyorsan el tudja engedni magát előtte és rövid idő alatt eljut abba a fázisban, amikor teljesen önmaga. A legspontánabb jelenetek egyértelműen az autós-beszélgetős részek voltak Kylie Minogue-gal, Blixa Bargelddel és Ray Winstone-nal. Egyúttal ezek voltak a legnehezebbek rendezői szempontból. Kétszer 10 perc volt mindegyik jelenet felvételére, kétszer tette meg Nick ugyanazokat a köröket az autóban mindegyik beszélgetőpartnerével. Azt szerettük volna, hogy természetes, nagyon valós beszélgetések legyenek a szereplők között, amihez megadtunk témákat, de a többit rájuk bíztuk. Rendezni azért volt nehéz, mert bár hallottuk, hogy miről van szó az autóban, de mi csak mindig az utazópartnerek fülébe tudtunk belebeszélni, Nickkel nem tudtunk kommunikálni. Meglepő módon nagyon érdekes és tiszta jelenetek születtek ebből, ráadásul nagyon gyorsan megvalósultak.

- Olvastam, hogy ezekkel a jelenetekkel az is szándékotok volt, hogy kibillentsétek Nicket a komfortzónájából és ebből a szempontból a Blixa Bargelddel közös jelent a legérdekesebb, leginkább drámai, ahol ugye arról is szó van, hogy miért szállt ki a zenekarból Blixa és, hogy ezt annak idején nem igazán beszélték át.

Jane: - Egy kicsit erre rájátszottunk a rendezéssel, a vágással, de igazából nem volt semmilyen feszültség kettejük között az autóban. Nick és Blixa szeretik egymást. Nem sűrűn találkoznak, de amikor igen, akkor nagyon jól érzik magukat egymás társaságában. Az viszont igaz, hogy szándékosan erőltettük azt, hogy erről beszélgessenek. Legyen köztük egy párbeszéd arról, amiről már rég kellett volna beszélniük, de még nem tették meg. Viszont mindebből köztük akkor és ott nem született semmilyen kellemetlen pillanat. Ami a filmben látható, az szándékos volt részünkről. Direkt nagyítottuk fel a csendeket, dramatizáltuk a helyzetet, a film szempontjából ezt tűnt helyesnek.

- Az emlékezésre építő film egyik kulcsjelenete a pszichológussal való beszélgetés. Bizonyára rengeteg izgalmas részlet kimaradt az eredeti párbeszédből.

Iain: - Valóban, számunkra is az a beszélgetés volt a kulcs ahhoz, hogy ki tudjuk nyitni a témát, megmutassuk, hogy miről szeretne szólni a film. És persze nyilván jóval többet vettünk fel, mint ami bekerült a végső változatba, hosszú órákig beszélgetett egymással Nick és a pszichológus, két napon át vettük fel azokat a részeket. Ez volt az első jelenet, amit rögzítettünk a filmből, miután megállapodnunk abban, hogy merre visszük tovább a stúdiófelvételeket, miután meglett a húszezredik nap bemutatásának a koncepciója. Nick eleinte nem volt biztos abban, hogy szeretné ezt, de a végén nagyon élvezte a beszélgetéseket, amiket egy vezető pszichológus irányított, ám mégsem hagyományos „ülések” voltak. Ennek a tíz órának az anyagából indultunk ki a film fő témáinak kibontásában.

- Mi újság a Nick Cave múzeummal? Mint a film oly sok jelenete ez is nagyon ügyesen egyensúlyoz a valóság és a fikció határán.

Jane: - Az egy tényleg létező archívum, Nick még évekkel ezelőtt ajánlotta fel több doboznyi személyes tárgyait megőrzésre, ami egy valós gyűjtemény alapját képezte. Mindenféle furcsa, az évek során összegyűjtött semmiségektől kezdve kéziratokig, egyéb személyes papírok rengeteg minden szerepel a kollekcióban. Amit annak rendje-módja szerint katalogizáltak és tárolnak. Szóval a múzeum tényleg létezik, Melbourne-ben található és Nick adományai mellett azóta gyűjtöttek az anyukájától is anyagokat, de bárki beadhat ide a témába vágó dolgokat. A filmhez mi az első körben úgy ötven tárgyat választottunk ki és ezekről beszéltettük Nicket, aztán persze a vágás során már kicsit manipuláltuk a jeleneteket, hogy kicsit szürreálisnak hassanak. De különben a jelentben látható egyik archeológus hölgy valóban a Nick Cave-gyűjtemény tényleges vezetője.

- Mennyire játszottatok a filmben Cave valós élettereivel? Az iroda például a tényleges szoba, ahol alkotni szokott?

Jane: - Igen, ez az igazi irodája, de teljesen átrendeztük a film kedvéért, egyáltalán nem így néz ki. Amit ott látni a filmben, azoknak a tárgyaknak, könyveknek a 95%-a az övé. Vagy eleve ott van az irodájában, vagy a lakásából vittük oda, de a jelenetet teljesség mi rendeztük be. Olyan ez is, mint a film nagy része: fikciós, fura keveréke a képzeletnek és a valóságnak.

- A film természetesen nem biográfia, ennek ellenére nagyrészt lefedi, érinti a legfontosabb eseményeket a zenész életéből. A két talán leghangsúlyosabb hiányzó elem, az önpusztító drogos időszak, ami a berlini évekről szóló résznél jöhetett volna szóba részletesebben és a másik persze PJ Harvey, a vele való viharos románc, amiről Cave soha nem beszél. Nem hiányolom ezeket, csak érdekelne, hogy felmerült-e a projekt során valaha is, ezekről is szó essen?

(hosszú csend) Iain: - Őszintén szólva, igen, felmerültek ezek bizonyos pontokon. Mint ahogyan még sok más téma, sok más fontos életpillanata is kimaradt, de végül nem igazán találtuk meg a helyet ezeknek abban a filmben, amit meg szerettünk volna rendezni. Szóval a droggal teli időszak sem volt például tabutéma, de nehéz lett volna csak úgy mellékesen megemlíteni (azért csak úgy mellékesen éppen meg is említi Cave – a szerk.), hosszabban pedig szándékainktól eltérő irányokba vitte volna a filmet.

- A korábbi művészi projektjeitekben, filmjeitekben sokszor fordultatok valós rocktörténeti eseményekhez, amiket újrateremtettetek, szinte emlékezetből újraalkottatok (a 2003-as File Under Sacred Music-ban egy Cramps bootlegvideót keltettek újra életre képről-képre, a Rock’n’Roll Suicide-ban David Bowie utolsó Ziggy Stardust-koncertjét rekreálták). Nick Cave sokat beszél a filmetekben az emlékezésről, egyáltalán arról, hogy az emlékek újraélése, újragondolása határozza meg, hogy kik vagyunk. Nyilvánvaló módon illeszkedik a 20000 nap a Földön a művészeti elképzeléseitekhez, a fő témáitokhoz. Merre mentek tovább ezen az úton?

Jane: - Nagyon köszönjük a kérdést! Nem hisszük, hogy egy ember nagyon messzire tudna kerülni azoktól a mozaikdaraboktól, amik összességében alkotják. Az emlékek, a kapcsolatok, azok a dolgok, amik a leginkább foglalkoztatják. Számunkra ez a zene, a zenegyűjtés, a megállás nélküli ismerkedés a zenével. Mindez, ami meghatározza az életünket, és azt is, hogy milyen filmeket szeretnénk készíteni. Azt, hogy merre haladunk. És persze egyáltalán azt is alakítja, hogy milyen életet élünk, hogy kik vagyunk, mint személyek. Pontosan ezért nem is tudjuk elképzelni, hogy a jövőben is ne ilyen, zenéhez szorosan kötődő filmeket készítenénk. Most ugyan még mindig nagyon benne vagyunk ebben a mostani filmben, csak ezzel foglalkozunk, tehát nincs készülő másik alkotás a tarsolyunkban, de mi is izgatottan várjuk, hogy mihez tudunk kezdeni legközelebb. Úgy általában, elképesztően izgalmas időszakot élünk meg.

interjú: Dömötör Endre

a 20000 nap a Földön magyar feliratos előzetese: