„Ilyenkor nagyon sérülékenyek vagyunk, ezek végtelenül személyes pillanatok” – TR/ST-interjú

A kicsit komor, nagyon dögös szintipopot játszó kanadai TR/ST (korábban Trust) február 5-én érkezik a teljesen felújított Dürer Kertbe, hogy útjára indítsa a Recorder 29. számát. Ezen apropóból kérdeztük a mára egyszemélyessé olvadt formáció mögött álló Robert Alfonst, aki pont annyira volt bőbeszédű, amennyire egy szomorú szemű, introvertált gót szépfiút annak képzelünk. Azért így is elárulta miért szerethetik a melegek, lehangolják-e a klubok, és hogy mi a helyzet a kanadai független színtéren.

Alfons első, 2012-es TRST című lemezét még az Austra dobosával, Maya Postepskivel vette fel, de személyes, karakteres világa már akkor átütő volt. Lüktető szinik, kielégített és kielégítetlen vágyaktól nyúzott hang, csillámpor és korbács. Ha egyetlen lemezen lehetne csak Gloryhole című szám, akkor ez lenne az.

A tavalyi Joyland albumot Alfons elmondása alapján régi számítógépes játékok inspirálták: sokkal kevésbé klausztrofób, neonszagú, kirobbanó dizsi adja a gerincét. Ezt a lemezt turnéztatja most Európában is.

HA MÁR AZ AUSTRA IS SZÓBA KERÜLT, ŐK SZINTÉN FELLÉPTEK BUDAPESTEN, INTERJÚZTUNK VELÜK IS. KÉTSZER IS.

- Nem idegesítő, hogy a legtöbb újságíró folyamatosan azt emeli ki, hogy mennyire szexi és mocskos a zenéd? Van olyan aspektusa, ami ugyanígy benne van, mégis észrevétlen marad?

- Eléggé idegesítő, de persze megértem, hogy az embereket ez ragadja magával. Mindenesetre remélem, hogy sokakra felemelően és ösztönzően hatnak a számaim, mert nem csak sötét oldaluk van. A zeném általában mélyen gyökerezik olyan szép dolgokban, mint a szerelem, az empátia, és az együttérzés.

- Azt nyilatkoztad nagyban befolyásolt, hogy gyerekkorodban sok popzenét hallgattál nagynénéddel. Ki, vagy mi más befolyásolt még?

- Sajnos nem voltam olyan szerencsés, hogy az internet előnyeit élvezhessem kicsi korom óta, úgyhogy véletlenszerű helyekről inspirálódtam: nővérem, anyukám, vagy a rádió is hatással voltak rám.

- Egy interjúban arról beszéltél, hogy rengeteg energiát ölsz abba, hogy nemtelen [genderless] legyen az énekhangod. Mi ezzel a célod?

- Igazándiból nem is tudom, hogy ez tényleg szándékos-e. Az biztos, hogy képessé váltam nagyon-nagyon mélyen és baromi magasan is énekelni. Ebből következik, hogy senki nem hiszi el, hogy végig az én hangomat hallják, főleg a magas hangoknál találkozok szkeptikus véleményekkel.

- Budapesten szinte elképzelhetetlen olyan menő meleg buli, ahol ne menne le legalább egy TR/ST-szám. Mit gondolsz, miért kaptak rá ennyire a meleg közösségek a zenédre?

- Szeretném azt hinni, hogy ez nem csak azért van így, mert én is meleg vagyok. Talán azért lehet ez így, mert a melegek nyitottabbak az olyan zenékre, amik különlegesek és egy kicsit introvertáltak.

- A TR/ST-tal kapcsolatban gyakran felmerül a goth szubkultúra. Van ennek bármi alapja az első lemez borítóján kívül?

- A mai napig lenyűgöz a borítón levő nő szépsége. Sok goth zenéért rajongok, ez biztosan rányomta a bélyegét az én dalaimra is.

- Egyszer felvetetted, hogy szívesen feldolgoznád Nick Drake Fly című számát, mert „gyönyörűnek és szívszorítónak” találod. Azért hozom ezt fel, mert a tánczenét ritkán kötik össze gondolatban melankolikus témákkal. Titokban szomorúnak, lehangolónak látod a klubok világát?

- A klubok furcsa dinamikájú helyek, mert a partyk egyrészt társasági események, de amint megszólal a zene és az ember elkezd táncolni, akkor valahogy magába fordul. Ilyenkor nagyon sérülékenyek vagyunk, mert ezek végtelenül személyes pillanatok. Egyértelműen foglalkoztat, hogy ezzel a helyzettel kezdjek valamit, sokszor gondolok erre zeneírás közben.

- Hogy áll manapság a kanadai indie-színtér? Pár éve nagyon felkapták, leginkább a Pitchforknak köszönhetően, de mintha az utóbbi időben kikerült volna a figyelem középpontjából.

- Nem igazán vagyok benne mostanság, sokat vagyok úton, úgyhogy időnként megjelenek, aztán gyorsan el is tűnök. Azt viszont látom, hogy sok minden történik, ami elképesztően jó, úgyhogy érdemes lesz mindenkinek odafigyelnie Kanadára.

- Hajlasz arra, hogy magányos típusként jellemezd magad. Nem érzed úgy turné közben, hogy inkább hagynád az egészet és hazamennél?

- A turnézás számomra egyenlő a fáradtsággal és a stresszel, de vannak pillanatok, amikért megéri. Egy-egy koncerten olyan szerető fogadtatást kapok, amire sose gondoltam volna, amikor elkezdtem zenével foglalkozni.

interjú: Kálmán Attila

a február 5-i Dürer Kertes koncert Facebook-eseményoldala

a Joyland című legutóbbi lemez teljes egészében: 

a Capitol klipje: