A zenekar motorja és control freakje, Billy Corgan maga is anomáliának nevezi a Smashing Pumpkinst. Karrierjük teljes folyamán kívülállónak számítottak, hol a sajátos külcsín és zenei víziók, hol a frontember arrogáns attitűdje, hol pedig a karrierista hozzáállás miatt. De a Pumpkins varázsa pont ebben rejlik. Pályakép a ma, december 8-án megjelent kilencedik Smashing Pumpkins-lemez, a Monuments To An Elegy apropóján.
Billy Corgan a korszak többi jellemző figurájához hasonlóan zaklatott családi körülmények közül jön és a Kurt Cobainre is jellemző érzékenység is megvan benne, azonban az a fajta irányítási kényszer, amivel a Smashing Pumpkinst a lemezeladási listák élére vezényelte, inkább a Nine Inch Nails Trent Reznorjára emlékeztet. A zenekar működésének minden aspektusát ő kontrollálta, a gondosan megtervezett karrierépítési stratégiáktól kezdve, a hangszerek feljátszásán át, a produceri teendők részleges elvégzéséig.
Mindig legyél ott az előzenekarra!
A pumpkins-i víziók atyja Chicago külvárosában született és nevelkedett, és a külvárosi unalom és sablonosság elől való kényszeres menekülés erőteljesen ki is hallatszik a Pumpkins csúcslemezein. Szülei természetesen elváltak, már ötéves kora előtt öt különböző helyen élt, a családjából szinte senkivel sem jött ki jól, ráadásul a bal karját és kézfejét egy hatalmas anyajegy borítja. Az iskolai évek alatt egyből számkivetetté vált és hamarosan egyfajta dacos élvezetre talált abban, ahogy a saját különcségébe menekült.
A halk szavú, női ruhákat szívesen magára öltő gitáros, James Iha, és a félénk, befelé forduló, de mindig dögös basszista csaj, D’arcy Wretzky jelenléte szinte magától értetődő volt mellette, akik a súrlódások ellenére is meghajoltak a frontember akarata előtt, a narkós vadállat dobos, Jimmy Chamberlin pedig megfelelően ellenpontozta ezt az összképet.
A Smashing Pumpkins karrierje első koncertjét 1988-ban, Chicago legendásnak számító Metro klubjában adta. A klub tulajdonosa, Joe Shanahan egyből a szárnyai alá vette őket és támogatóan egyengette az útjukat. Hamar közönségkedvenccé váltak, az első kislemezüket a Sub Pop adta ki. A bemutatkozó – Butch Viggel felvett – 1991-es Gish a maga kis Pumpkins-klasszikusaival, az ötperces I Am One-nal, vagy Rhinocerosszal, az áthatolhatatlan, csendekkel központozott gitárfüggönyeivel, absztrakt gitárszólókkal, homályos dalszövegeivel elegendőnek bizonyult, hogy felkeltse Anthony Kiedis figyelmét, aki meghívta őket nyitózenekarnak a Red Hot Chili Peppers akkor induló Blood Sugar Sex Magik turnéjára. A turné, amelyen a Pumpkins mellett az akkor a Tent népszerűsítő Pearl Jam volt a másik nyitóattrakció, bombasztikus volt. Sokan arról számoltak be, hogy már a két kezdőzenekar fellépésével megtérült a jegyük ára és a Chili Peppers már csak hab volt a tortán. Nem csoda ha az egyik néző a Roseland-i koncert után azt a tanulságot vonta le, hogy „mindig legyél ott az előzenekarra!”
Köhögő angyalok, révbe ért lúzerek, a bálkirály és bálkirálynő tűzbe veti magát
Készülődve a második lemez felvételeire, a Pumpkinsnak nem lehetett oka panaszra. A Gish a vártnál is szebben fogyott, a zenekart szerették, a kiadónál a nagyvezérek kezeiket dörzsölgetve várták a folytatást.
„Ahova csak mentünk, elfogytak a jegyek – mesélte később Billy David Fricke-nek, a Rolling Stone újságírójának. – Minden faszán, frankón, pompásan alakult. Aztán hirtelen, bumm, Nirvana.”
1991 telén minden kölyök a Nevermindot kérte karácsonyra és a Nirvana lemeze kiütötte Michael Jackson aktuális Dangerous-át az albumlista első helyéről. Az MTV folyamatosan nyomta a Smells Like Teen Spirit videóját. Az egész zeneipar, főleg a grunge-szcéna résztvevői, döbbenten néztek egymásra. Míg Billy Corgan tudatosan készülődött az áttörésre és a sikerre, Kurt Cobainnel és a Nirvanával egyszerűen csak megtörtént. Ez a fejlemény, valamint az, hogy Corgan hol együtt volt, hol nem a Hole énekesnőjével, Courtney Love-val, mielőtt az hozzáment Cobainhez, kihúzta alóla a szőnyeget. Hirtelen az lett a kérdés, hogy Corgan vajon tud-e háromperces slágerdalokat írni, hogy az ő videóját is fogja-e óránként adni az MTV. Mély depresszióba zuhant, képtelen volt alkotni, a kiadó – egy major, a Virgin – pedig egyfolytában hívogatta, hogy a lemez állapotáról érdeklődjön.
Végül az 1993-as Siamese Dream lemez egyik csúcsdalává vált Today megírásával rántotta ki magát a gödörből. Hamarosan megszületett és nívóban gyorsan felzárkózott az első kiemelkedő szerzeményhez a többi dal is. Corgan azt nyilatkozta, hogy olyan dolgokat akart megörökíteni, mint „a köhögő angyalok, amikor a bálkirály és bálkirálynő tűzbe veti magát, vagy amikor a lúzerek lefekszenek valakivel.” Ezúttal elhagyta a homályos dalszövegeket, helyette a gyerekkori elutasítottság, trauma, magány, csalódás, nyomás és elvárások szülte, furcsán, a zsigerek szintjén zavarba ejtő vallomásokkal töltötte meg a dalait. Szinte mind (a Cherub Rock, a Today, a Hummer, a Rocket vagy a Mayonnaise) megfelelt az időszak háromperces slágerdal-kritériumainak, a csilingelő gitárintrók, a gondosan elvarrt, tömör gitárfüggöny-hangzás, amelyek fölött elképesztően hat Corgan helyenként szinte szelíd dudorászása – az egész a felszín alatt őrjöngve feszítő indulatot jelképezi, ami messze a legkifinomultabbá teszi az albumot a kortársak munkái között. Akár tagadja, akár nem, Kurt Cobain sikere hatott rá, de épp csak annyira, hogy valami egészen gyönyörű megalkotására sarkallja.
A küldetés sikerrel teljesítve, a sokmilliós eladással a Smashing Pumpkins tagja lett a klubnak, meghívták őket a Lollapalooza-turnéra, ott voltak Ray Cokes műsorában az MTV-n, a Today szépséges videóját is felkapta a zenecsatorna, de így is kissé kívülállók maradtak. A Nirvana biográfiáját író Micheal Azerrad kiakadt azon, hogy Corgan addigra már az élők sorából távozott Kurt Cobain egyik ingében mászkál, ráadásul az underground is nevet rajtuk: a Pavement azon gúnyolódott a Range Life című dalában, hogy „Smashing Pumpkins, I don’t understand what they mean and I could really give a fuck.”
A SMASHING ÉS DEPIS KORTÁRSAI A KILENCVENES ÉVEKBEN.
A nyomorúság még sosem volt ilyen szórakoztató
A Siamese Dream sikere után a határ már csak a csillagos ég volt – szó szerint. Corgan bejelentette, hogy a következő album dupla lesz. A legtöbben elintézték egy legyintéssel, miszerint ez szimpla karrieröngyilkosság, a megjelenés utáni fejlemények azonban a Pumpkinfőt igazolták – hogy mást ne mondjuk az 1995-ös Mellon Collie And The Infinite Sadness az amerikai albumlista első helyére is felért. A lemezt azzal a Flooddal vették fel, aki PJ Harvey To Bring You My Love-jának, vagy a Nine Inch Nails The Downward Spiraljának volt a producere. Olyan lett, mint a tininyomor képes mesekönyve. Ott van a Tonight Tonight vonósokkal röptető ódája az egysíkúságból kitöréshez, a Bullet With Butterfly Wings grunge paródiája, a 1979 minimalistán zseniális, hangminta alapú generációs életérzés-megörökítése. „A nyomorúság még sosem volt ilyen szórakoztató” – írta az egyik kritika, hozzátéve, hogy „a lemez úgy szól, mintha az összes kedvenc ’70-es évekbeli zenekarod játszana egyszerre.” A lemez kulcsdalait olyan videóklipek keltik életre, amelyeket hol a Méliés-féle Utazás a Holdba ihletett, hol a külvárosi tizenévesek unalmát kapják el, hol pedig kékes fekete-fehér képkockákkal idéznek meg egyfajta kvázi-grunge hangulatot.
Corgan gondosan kitalálta a koncepciót, megalkotta az imázst és a hangzást hozzá, készült a felemelkedésre és a sztárságra – és megkapta. Ő volt a generáció új szóvivője, csakhogy Kurt Cobainnel ellentétben, ő nevezte ki saját magát. Antiszuperhős kosztümjével, a ZERO feliratú fekete pólójával, ezüst nadrágjával, és később kopaszra borotvált fejével, a számokat hosszú percekre megszakító nazális óbégatásaival és szónoklataival, ő lett az elidegenedés és szorongás hőse. A zenekar ott volt a Rolling Stone címlapján, a lemez nyolcszoros platina lett, kétszeres teltházas koncertet adtak a New York-i Madison Square Gardenben. Aztán Jimmy Chamberlin és a turnébillentyűs, Jonathon Melvoin egyik éjszakai drogos ámokfutása után Melvoin meghalt túladagolásban.
A befelé figyelő vámpír
Chamberlin az eset után azonnal távozott a zenekarból, a turné félbeszakadt, közben Corgan elvált a feleségétől és édesanyját is elvesztette. Addigra már többször is el-elhintette, hogy vágyik egy csendes, befelé forduló lemez elkészítésére, azt azonban nem gondolta, hogy a tragikus események ilyen sorozata fogja új irányba lendíteni. Az 1998-ban megjelent Adore, a frontember szavaival, egyfajta csendes, visszafogott – az egyébként rá annyira jellemző – cinizmustól mentes anyag lett, hangzását tekintve, „egyfajta One Inch Nail-be fordulás.” A leheletnyi reznori hatások nem teljesen véletlenek, A Pumpkins az Eye című szerzeménnyel szerepelt David Lynch Lost Highway filmzenelemezén, amelynek Reznor volt a producere, sőt, egy alkalommal elő is adták a dalt, Marylin Manson vendégszereplésével, Neil Young jótékonysági koncertjén, a Bridge School Benefiten.
Az albumon elmélyül az a vonal, amely már fel-felütötte a fejét a Mellon Collie utolsó néhány dalában. Az Adore az elektronikát finoman használó 1979 vagy Thirty-three egyfajta folytatása lett, emellett keveredik rajta az érzések nyílt felfedése, az alázat és a keserédes hangulat, miközben Corgan egy magas, fekete kabátos, valószínűtlen vámpírnak öltözött a promóciós képeken, aki mellett a szintén sötét és különös ruhákba bújt James és D’arcy gyászos arckifejezésükkel csak tovább fokozzák a hatást. Az egomániás frontembernek jót tett ez a fajta váltás („Ki vagyok én?” kérdi halkan és elgondolkodva a Crestfallen című dalban) és a kritika is csendes lelkesedéssel fogadta az új anyagot.
A SMASHING PUMPKINS HÁROM LEGJOBB LEMEZÉRŐL ITT ÍRTUNK.
We <3 Smashing Pumpkins
A Smashing Pumpkins eredeti felállása egy rövid turné erejéig összeállt, miután a bűnbánó Chamberlin visszatért. Azonban nem sokkal később D’arcy Wretzky, látszólag minden magyarázat nélkül távozott és nem nézett vissza. A csapat turnémenedzsere is csak annyit mondott el, hogy a turné végén D’arcy azt mondta neki, „kiszállok, kész, mondd meg mindenkinek, hogy vége, hazamegyek.” Talán belefáradt, hogy hosszú éveken keresztül alázatosan szolgálja az önnön vízióiba szerelmes frontembert. Chamberlin távozásával Corgan elvesztette a szövetségesét, viszont D’arcy kilépésével újabb egyensúlybillenés következett be, mert ő meg Iha párja volt. A megüresedett pozíciót a Hole basszusgitárosa, Melissa Auf der Maur töltötte be és érdekes megfigyelni, hogy Corgan azóta is önkéntelenül újra és újra ezt a képet szeretné újrateremteni, amiben rajta és dobosán kívül egy dögös basszista csaj, meg egy ázsiai űrmacska karakterű gitáros van.
A feloszlás előtti utolsó lemezen, a Machina/Machines Of Godon visszatér a megszokott Pumpkins-zúzás, ami kissé zavaros, mesterkélt költői víziókkal keveredik és főleg a lemez második része tartalmaz olyan különös dalokat, amelyek előrevetítik mindazt, amivel Billy Corgan azóta előállt. A Smashing Pumpkins nem sokkal a lemez megjelenése után bejelentette, hogy feloszlik, utolsó koncertjét ugyanabban a Metro klubban tartotta, ahol a legelsőt is. Aznap Chicagót elözönlötték a világ minden pontjáról érkező Pumpkins-rajongók, ott volt Dave Grohl, Butch Vig, Corgan apja, Rick Nielsen a Cheap Trickből, a koncert négyórás volt, Billy Corgan az utolsó dal befejezése után sírt. D’arcy hiánya, bár ordító volt, egyedül James Iha mondott neki köszönetet, félénken, a koncert vége felé.
Corgan a Pumpkins feloszlása utáni próbálkozásai, a ZWAN és annak egyetlen, 2003-as lemeze a Mary Star And The Sea, aztán a Blinking With Fists című verseskötet, a TheFuturEmbrace szólólemez és számos egyéb projekt (talán a ZWAN kivételével), fájdalmasan haloványak, sőt már-már aggodalomra okot adóak voltak. Ám hamarosan bejelentette azt, amit mindenki tud, hogy „a szívem Chicagóban, a Smashing Pumpkinsban dobog.” És 2007-ben megjelent az új tagok mellett Jimmy Chamberlinnel felvett Zeitgeist című visszatérés, de csak a Teargarden By Kaleidyoscope-lemezfolyam eddigi részei, a 2012-es Oceania és a ma megjelent Monuments To An Elegy (fent) mutatják annak jeleit, hogy talán kezd visszatalálni önmagához.
Katona Eszter
az új lemez teljes egészében:
