Miután a digitális korszakban a zenéért lassan nem fizet már senki, az előadók kénytelenek mással is ébren tartani a fogyasztók figyelmét. Többhónapos marketingkampány, lemosom-a-kocsid-ha-adsz-pénzt-lemezfelvételre akciók, vérminta a díszdobozban, zöld lufi London felett – szinte minden ötletet elsütöttek már, pedig régen egy jó lemezborító is megtette a magáét. Manapság sem felesleges költség a design, ami marketingszerszámként működhet a hozzáadott művészi érték mellett. Ezt szem előtt tartva futottuk át napjaink borítókínálatát, trendek, furcsa összefüggések és kiemelkedő alkotók után kutatva Design és zene fókusztémánkban.
Az iTunes-ban található lemezeim fele borító nélkül szerepel, és ez nem jó. Még ha nem is lehet kézzel lapozgatni a hozzájuk csatolt képanyagot, a jól illusztráció akkor is képes viszonyítási pontot, pozitív adalékinformációt társítani egy-egy albumhoz. Minimum a Sgt. Pepper óta egy eltalált kompozíció a hanganyagtól függetlenül is elraktározódhat az emberben és azt a tudatalatti potenciált, amit egy ikonikus kép tud kelteni a nézőben, a reklámszakemberek az internet korában is szeretik kihasználni. Más kérdés, hogy a lemezeladások egyre drasztikusabb csökkenésével – általánosságban – érezhetően kevesebb jutna borítókra is, a nagyszabású thorgersoni (Pink Floyd-borítótervező) megvalósítások igencsak elmaradoztak (és akkor inkább sehogyan se minősítsük az új Pink Floyd-borítót). Vannak olyan példák, amikor az albumkép egy marketingstratégia centrális eleme (az Arcade Fire szétnyíló neon bibliája 2007-ben, a Bon Jovi 2005-ös vigyorgó Have A Nice Day képe, vagy Björk legutóbbi Biophilia projektje), ebben pedig a Daft Punk tavalyi lemeze jár az élen: márciustól májusig mindenhol az összeragasztott robotfejeket lehetett látni, aminek meg is lett az eredménye, amikor az első kereskedelmi adatok az íróasztalon landoltak.
RENGETEG ZENÉSZ ELŐBB GRAFIKUS.
A borítóképek más módon is lehetnek biztosítékok a minőségre. A lekerekített, céltudatos koncepcióval bíró darabok már a múltban is sok lemezcégnek (a 4AD-nek, a Factory-nak stb.) biztosítottak egyedi reputációt, ebben a tekintetben pedig az egyik modern leszármazott a Sacred Bones kiadó (jobbra): bár nem következetesen követik ugyanazt a sémát, munkáik katalógusszerű, részben artisztikus, részben tárgyilagosan közlő kompozíciói megkülönböztetik őket a piacon. Ehhez hasonló furcsa becsípődés figyelhető meg egy tágabb területen, a kortárs hiphopban is: érdekes módon valahogy nagyon felfutottak a képkeretes borítók (Kid Cudi, Freddie Gibbs & Madlib, Danny Bown, Kanye West, ASAP Ferg). A rap mindig részben a konkurenciáról, a felségterületekről és a hatalomról szólt, a sztárok most is szeretik magukat komolyan venni és ez könnyen fajulhat ön-ikonizálássá: Kanye ugye egyenesen azt énekli a Yeezus-on, hogy egy isten. Van azonban egy ezzel ellentétes áramlat is, az utcagyerekimázsra mindig is adó Odd Future vagy épp az autentikus comptoni Kendrick Lamar nem szaroznak sokat, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha. Lemezborítóikat két perc alatt reprodukálhatja bárki.
A másik oldalon a tág indierockban is megfigyelhető egy tendencia, mégpedig a fekete-fehér képek egyre fokozódó súlya. Az elmúlt pár évben tényleg nyugtalanítóan sok szürkeárnyalatos borító jelent meg (Vampire Weekend, The National, Atoms For Peace, Sigur Rós, David Bowie, Savages, Wavves, Best Coast, Girls, Bat For Lashes, PJ Harvey, Shins, Lykke Li, Sharon Van Etten, Against Me, Beach House, Crystal Castles), ami utalhat a komoly szándékra, valamint a nosztalgiára is. És mivel a régi zenék ezerszer jobbak, mint az újak, valószínűsíthetjük, hogy a fiatal előadókat is elkapta a rezignált, régen-minden-jobb-volt atmoszféra (és persze itt megint csak ludas lehet a büdzsészűkítés is: az artisztikus fekete-fehér csodákra képes). Persze vannak, akik a jövőbe, vagy legalábbis a mára tekintenek: a modern minimalizmus talán az egyik legaktuálisabb hívószó a korspecifikus irányzatoknál. Szövegszintű redukálás (Arctic Monkeys, Black Keys), körcentrikus esztétika (The Horrors, Cut Copy, Caribou, Naked & Famous, Ital, Air, Broken Bells), a lemezborító fogalmának elhajítása, semmibe vétele (az új U2, Kanye West, David Bowie).
MILYEN A JÓ ZENEKARI LOGÓ - ÍME SZUBJEKTÍV GYŰJTÉSÜNK A LEGJOBB HAZAI PÉLDÁKBÓL.
A végére maradnak a furcsa, nagy következtetésekre nem alkalmas összecsengések és érdekességek. Ilyen a rusnya, agresszív cápa (Black Mountain, Surfer Blood, Gallows), a szép-, illetve legitim művészeti irány (Lady Gaga, Arcade Fire, White Lies, Red Hot Chili Peppers, Jay-Z) a kacskaringós neonfények (The Men, Deerhunter, Darkside) vagy a zene hangulatát tükröző finom LSD-beütés (The Horrors, The War On Drugs, Chromatics, Tame Impala, Boards Of Canada). A jelentős kortárs borítótervezők között említhetjük a Radiohead felől ismerős, minden munkájával figyelemre méltót alkotó Stanley Donwoodot, a Liars-tag Julian Gross-t (aki csapata idei nagyszerű borítójáért és a Yeah Yeah Yeahs tavalyi förmedvényéért is felelős), illetve néhány kiemelkedő ügynökséget. A Big Active az egyik trenddiktáló, Lana Del Rey, a London Grammar és a Haim legutóbbi lemeze csak néhány példa felkapottságukra, de náluk van a magyar származású, főleg illusztrátorként ténykedő Földvári Dávid, aki remek Beck- és Spoon-borítókon is dolgozott már. A Non-Format ügynökség egy másik példa a vizualitásban oly fontos zeitgeist alakítására, az ő borítóik (Black Devil Disco Club, The Chap, Delphic) konkrétan művésziek. Meg persze említhetnénk még kismillió rétegelőadót és -műfajt, akikre, amikre most nem jutott hely. Szóval a kérdés, hogy a lemezborító eltűnőben van vagy csak átmeneti korszakban, még messze nem dőlt el.
Judák Bence
Földvári Dávid munkája Beck lemezéhez: 
a nagy gesztus, Bowie tavalyi lemezén 1977-es ó, ''Heroes'' című lemezborítóját írta egyszerűen újra: 
