A future bass zenék ifjú hazai mestere iamyank, akinek jövő év elején várható az első nagylemeze. A fiatal producer inkább az elmélyült, elrévedős elektronikus jövőzenéket kultiválja, így kíváncsiak voltunk, hová teszi skót kortársa, Rustie második albumának bombasztokban bővelkedő trap-tripjét.
Rustie. Green Language
Kiadó: Warp
Megjelenés: 2014. augusztus 25.
Stílus: trap, maximalectronica
Kulcsdal: Attak (feat. Danny Brown)
Trap, ami megpróbál valami másnak tűnni
Hunyorogva láttam neki Rustie új nagylemezének: nagyon szűk metszete maradt a trap alapokon nyugvó zenéknek, amik túlélik nálam az első egy percet, az esélyt viszont megadom sok mindennek.
Mielőtt rányomnék a play-re, gondoltam turkálok kicsit az körítésben, legyen már teljes az élmény! A cover egészen bíztató: két, semmi közepén egymásba tekeredő flamingó. Futurisztikus, emocionális, művészkedő - megvettem. Igyekszik az ember bizalmába férkőzni, és lebontani az esetleges prekoncepciókat, sehol egy uzi, aranyozott logó, vagy könnyű drog fogyasztására ösztönző, esetleg a női nem tárgyiasítására utaló szimbólum, grafikai elem. Ha az ember egy Warp szintű kiadóhoz szerződik és csinál egy nagylemezt, akkor bizony elég sok mindenre van kapacitás. Például egy játéknak csúfolt interaktív zenelejátszóra Rustie site-ján, ahol egy felére butított Minecraft-utánzat 3D-s világban mehetünk előre, hátra, balra, jobbra, lehet körbe fordulni, sőt még ugrani is. Mindezt böngészőben. Hát hiába, a mai technika csodákra képes...! Komolyan nem vehető mert ahhoz túl igénytelen, de a seapunkhoz meg nem eléggé ocsmány, ennél lehetett volna sokkal bátrabban is. Az itt megspórolt pénzt viszont nem ám kábítózásra fordították, hanem például gyártottak ilyen – szintén nagyon igényes – felfújható flamingókat, lehessen a buliba’ lóbálni! Ezen a ponton én nyomnám is a kommentet, hogy kurvajó az albumkritika, csak épp az albumról nincs szó. Nem adom meg magamnak ezt az örömöt, úgyhogy play.
Workship - intro, megérkeztünk az albumborítón megelőlegezett üres, futurisztikus, békés világba, ez így 10/10 ahogy van. Világ lefestés, kapu kinyitás, beinvitálás, van minden, ami kellhet egy album elejére, a végén kicsit izgulok a folytatást illetően, mint amikor a “kifutón sétáló modell elesik” videókat nézed; szép kecses meg minden, de tudod hogy nemsokára beketaminozott zsiráf módjára fog összerogyni. Meg is történik annak rendje és módja szerint. A Glimpse - gyakorlatilag egy második intro. Kérdőjelek jelennek meg a fejem körül, a szám végén a rövid gitárriffes móka biztosan akar valamit üzenni, de kinek van manapság arra ideje, hogy ilyeneket próbáljon megfejteni. A Raptornál már megnéztem a lejátszót, ha ez is kétperces, akkor most már belepörgetek, hogy lesz-e valami. Nem, 4:14. Végre. Csak elkezdődik lassan az album. És be is csapódtunk a szép futurisztikus intrók világából valami nevetségesen szirupos lassított hardstyle buliba. Egy sima egy fordított, tuskó döngöléssel előkészített trap dropok váltják egymást - fesztivál, meg aréna akar lenni. A Paradise Stone viszont ismét szépen indít, mintha rögtön bizonyítani akarná a sokszínűségét, igényességét, meg is marad a vattacukor puhaságú száll ide, száll oda vonalon. Szép meg minden, de a maga 2 percével ez a harmadik intró a lemezen pedig még csak a negyedik számnál tartunk.
Tökéletes időzítéssel érkezik a felmentő sereg: a feat-ek. Up Down - D Double E nyitja a sort. Ötletes kiállásokkal, struktúrával, és a körvégi szótagok (többnyire) FELpitchelésével kezd sínre kerülni a sztori. Az egész albumot viszont - ahogy azt a tracklist megtekintése után sejteni lehet - Danny Brown húzza ki a szarból. Attak - igazi gonoszkodós távolról szóló szinti intro, kiállás hegyek és szigorúan dupla ütemre bólogattatós alapra őrül meg. Pont ezt vártam. Vajon mit tartogat még nekünk ez a skót srác? Egy rövid, de tartalmas átvezetés (Tempest) után a He Hate Me-vel ismét a finomabb íven vagyunk, puhán adagolt 8bit-es szintibuborékokra gördülékeny flow-val érkezik a Gorgeous Children duó. Velcro - maradunk a 8bit szintik között, majd egy jó másfél percnyi felvezetés után kapunk az arcunkba még egy kis dallamos fesztiváltrapet. Két riser, két drop se több se kevesebb. DJ-barát outro már nem is kell a második refrén végére, az első után ugyis átkeverik. Ha az intrókból indulunk ki, a Lostnak már bőven levezetőnek kellene lennie. Nem tévedünk. Ha már trap, mi nem volt még? Igen, igen a bagzózene. Korunk fiataljainak Barry White-pótléka a vokóderes R&B. A Lostban meg is van minden, ami egy jó, elnöki lakosztályban játszódó, főhős vs. (korábban morcos, de épp megenyhülő) partner enyelgéséhez kellhet a jelenet háttérbe.
Ez bizony már a lejövő szakasz, a Dream On a finom női vokál után kecsegtet egy erősebb felhúzással, de itt azért nem kerülnek elő a tuskókártyák újra. Maradunk szépen óvatosföldén, puha basszusokkal, és pasztell szintifelhőkkel. Egyértelműen az album utolsó energikus lapjait szórja elénk Rustie. A végére konzekvensen két rövid outro kerül: a Let’s Spiral szépen begyújtja alattunk a hazaszállító rakétát, hogy az ablakból visszanézve a Green Language-dzsel a fülünkben még visszanézzünk a kis ablakon át erre a fura világra.
Minden előítéletem ellenére be kell látnom, hogy ez bizony szépen kigondolt, karakteres csomag. Kiszolgálja a kommerciális igényeket, de bőven mer visszafogott is lenni. Egy figyelmes hallgatást mindenképp megér. Akinek erősek a tuskó részek, ugorja át bátran, megéri a többi miatt.
iamyank
Rustie Green Language című második albuma teljes hosszában - (X) Hallgasd a Spotify-on (Spotify ♥ Telekom):
