"Nem akarunk csak egy fura zenekar lenni" - Katie Stelmanis (Austra)-interjú

Először lépett fel Magyarországon a Recorder 25. számának launch partyján a Knife nyomdokain haladó, csavaros elektropopot játszó torontói Austra. Koncert előtt a zenekar frontemberével, a dramatikus énekstílusáról ismert Katie Stelmanis-szal beszélgettünk. A zene jövője és az ostoba kaliforniai hipszterek mellett az is szóba került, hogy mitől lesz egy melegekből álló együttes “meleg együttes”, és hogy mire szórja a kanadai állam az adófizetők pénzét.

- Úgy tudom, nagyon sokáig csak klasszikus zenével foglalkoztál, ez hogyan alakította a popzenéhez való hozzáállásodat?

- Klasszikus zenét tanulni nekem olyan természetes volt, mint másnak járni tanulni. Egészen kicsi koromtól klasszikus zene vesz körül, el sem bírom képzelni milyen lennék, ha nem így lett volna. De emellett a zeneírásban sokszor korlátoz, hogy egy csomó szabályt betartok anélkül, hogy tudatosítanám azokat. Pontosan ezért imádom az elektronikus zenét, mert gond nélkül áthághatom ezeket a szabályokat. Szerintem az elektronikus zenéé a jövő.

- A legutóbbi EP-teken sokkal elektronikusabbak is lettetek, mint eddig bármikor, még a zenekar védjegyének számító éneket is elhagytátok teljesen két számban. Ebbe az irányba szeretnétek mozdulni?

- Nem, a Habitat EP úgy jött össze, hogy a címadó szám már megvolt egy ideje, és sokan nehezményezték, hogy lemaradt a nagylemezről, úgyhogy ki akartuk adni mindenképpen, Aztán Maya (Postepski, dobos - a szerk.) mutatott egy instrumentális számot, ami mindenkinek tetszett, végül összejött az a négy szám, ami az EP-re került. De ez csak egy kitérő volt.

- Érezhető is, hogy az Austrával mindig kísérletezgettek, nem akartok biztonsági játékot játszani. Milyen visszajelzéseket kaptok erről?

- Nekem a zene elsősorban művészet, de szórakoztatni is ugyanúgy szeretnénk, nem akarunk csak egy fura zenekar lenni. Meg nem rossz érzés zenéért kapott pénzből fizetni a számlákat. Számomra sose volt vonzó, hogy olyan zenekarban játsszak, ami ugyan lehet, hogy izgalmas, de senkit nem érdekel.

- Nemrég írtál is Tumblren arról, hogy azon gondolkozol, hogyan lehetne “megmenteni a független zenészeket a szegénységtől.” Jutottál valamire?

- Még nem találtam ki, egyelőre. (nevet) Volt körülbelül két teljes nap, amikor mániákusan teleírtam egy rakás papírt az ötleteimmel, hogy miként kellene megmenteni a zeneipart. Akartam indítani egy honlapot is, de rájöttem, hogy ez hülyeség. A Spotify azért idegesít különösen, mert elhiteti az emberekkel, hogy fizetnek a zenéért és támogatják a zenészeket, de közben nagyon kicsi rész kerül tulajdonképpen hozzánk. Nem jutottam sokkal többre, mint amit leírtam abban a posztban, amit mondasz.

- Össze-vissza lehet arról olvasni, hogy ki írta az Olympia album dalszövegeit. Mi az igazság?

- Sari Lightman és én írtuk őket közösen, viszont a következő lemezre én szeretném írni az összeset. Eddig nagyrészt a zeneszerzésre összpontosítottam, sokszor el is felejtem koncerten a szövegeket és csak improvizálok valamit. De egyre jobban érdekel a szövegírás is, bár ezen a területen még eléggé kényelmetlenül érzem magam, viszont mindenképpen ki akarom próbálni magam ebben a szerepben is.

- Furcsa, hogy ezt mondod, mert sokan épp a szövegek miatt kötődnek erősen az Austrához. Főleg húszas éveik közepén, végén járó emberekről tudom, hogy könnyen tudnak azonosulni a számokkal. Szerinted eltaláltatok valamiféle generációs érzést, hangulatot?

- Hát, nem is tudom, de tetszik a gondolat, örülök neki, ha vannak, akik így éreznek. Kicsit máshonnan közelíteném meg ezt a kérdést. Az internetről percek alatt ingyen letölthető bármilyen program, amivel bárki csinálhat zenét, ez sokkal több embernek teszi lehetővé, hogy kiélje a kreativitását. Otthon, a saját módszereiddel csinálhatsz zenét, és ezekből adódik össze szerintem a generációnk hangja.

- Ebben a DIY-hozzáállásban látod a zene jövőjét is?

- Igen, azt hiszem ebbe az irányba haladnak a dolgok. Minden zene függ a környezettől, legyen szó technológiáról vagy bármi másról. A külvárosi srácok garázsrock zenekarokat alapítanak, mert van garázsuk, ahol hangoskodhatnak. Én egy nagyvárosban nőttem fel, ahol nehezebb volt próbahelyet találni, és egyszerűbbnek tűnt laptopon és szintetizátoron zenélni. Szerencsére egyre többen jönnek rá, hogy mennyire egyszerű ez az egész.


ILYEN VOLT AZ AUSTRA KONCERTJE - KÉPGALÉRIA.


- Pár éve jelent meg veled egy interjú az AfterEllen-en, úgyhogy lehet már nem is emlékszel rá mit mondtál, de az úgy kezdődik, hogy „Mindig is egy meleg zenekart szerettem volna.”

- Haha, de emlékszem, mert az csak egy vicc volt, de azóta minden újságíró rákérdez erre, hogy „Akkor ti egy meleg zenekar vagytok?” És én mindig azt mondom, hogy „Hát, azt hiszem.” (nevet) Nem is tudom, többen melegek vagyunk a zenekarban, de ettől nem leszünk meleg zenekar, nem is célunk ez, szóval abban az interjúban tényleg csak vicceltem.

- Valahol olvastam olyan kijelentésedet is, hogy elsősorban zenész vagy és csak ezután leszbikus, és megpróbálod ezt a kettőt különválasztani. Pár hónapja csináltam a Jamie Stewarttal (Xiu Xiu) egy interjút, amiben ő pont azt mondta, hogy lehetetlen ezeket a dolgokat elhatárolni egymástól.

- Ez a dilemma sokszor felmerül bennem, és nem igazán emlékszem, hogy ilyet mondtam volna. Körülbelül hasonlóan gondolom, mint Jamie; teljesen értelmetlen lenne ezeket a dolgokat szétválasztani és külön kezelni, a két dolog befolyásolja egymást. Nem abban az értelemben, amiről az előbb volt szó, hogy akkor most nekem mindenképpen meleg zenekart kell csinálnom, de a szexuális identitásom biztosan hatással van a zenémre.

- Más kisebbségi, elnyomott csoportok mellett is gyakran kiállsz, nem feltétlenül zenén keresztül, hanem főleg a közösségi médiában.

- Hát igen, bár azt hiszem azért a zenémen keresztül is előfordul. De manapság ennek a legmegfelelőbb módja tényleg a közösségi média, és azt gondolom, hogy egyszerűen muszáj kiállni társadalmi kérdésekben, ez morális felelősség. Például itt van a kulturális kisajátítás kérdése, amiről azután írogattam, miután a coachellás fellépésünk alatt láttam a közönségben egy csomó fogalmatlan kaliforniai hipsztert indián fejdíszben, amin nagyon felhúztam magam. Kanadában sokkal jobban a köztudatban van az őslakos népirtás, az emberek sokkal tájékozottabbak ebben a témában, ott az ilyesmi elképzelhetetlen, körülbelül annyira bunkó és sértő gesztusnak hat, mintha valaki New Yorkban feketére festett arccal sétálna be egy bárba.

- A kulturális kisajátítás mellett az idei év másik slágertémája a nők helyzete a zeneiparban. Hogy látod ezt a dolgot?

- Erről is írtam nemrég a személyes Facebookomon egy hosszabb bejegyzést, ami aztán szétterjedt az ismerőseim körében. Ezen eléggé meglepődtem, mert meglehetősen szarkasztikusan osztottam az egyre népszerűbb feminista érvelést, ami szerintem néha már túlzás, valamilyen egyensúlyt kellene találni ebben a kérdésben, ami nagyon nehéz. Nem akarok sem az a zenész lenni, aki nem nyilvánul meg semmivel kapcsolatban, de az sem, akit a politikai nézetei határoznak meg. Próbálok egyensúlyozni ebben a kérdésben is.

- Nagyon sok Austra-számhoz csináltok videót is. Ez főleg promóciós okokból van így, vagy más miatt is fontosnak tartod a vizuális megtámogatást?

- Nagyon szeretem, ha egy számhoz van valamilyen vizuális ráerősítés. Kanadában elég nagy mázlink van, mert igényelhetünk támogatást klipforgatásra. Csak pályáznunk kell az államhoz, aztán kapunk pénzt, ez az egyik oka, hogy több klipünk van, mint másoknak. Azt hiszem nagyon fontos, hogy legyen valamilyen vizuális kapaszkodó a zenéhez. Az Olympiánál minden single-höz akartunk videót csinálni, ezen kívül voltak olyan számok is, amikből nem lett single, viszont videót mindenképpen akartunk hozzájuk forgatni. Például a Hurt Me Now volt ilyen, mert kitaláltunk hozzá egy koncepciót, amit mindenképpen meg akartunk valósítani, szóval pályáztunk, összegyűjtöttük a pénzt és leforgattuk a videót.

- A vizualitás iránti vonzódásod összefügg azzal, hogy mindig is szerettél volna filmzenét írni?

- Persze, egyértelműen. Eleve úgy kezdtem zenét szerezni, hogy a művész barátaim előadásaihoz írtam zenéket, vagy mondjuk táncprodukciókhoz. Egy idő után mindenki mondta, hogy igazán elkezdhetnék már saját zenét írni, így indult az egész. Mindenféle kísérőzene írása érdekel, bár sajnos nem foglalkoztam ezzel már nagyon régóta.

- Akkor a jövőben szeretnél?

- Van ilyesmi tervem, ami talán több is, mint terv, de erről még nem mondhatok semmit, mert semmi nincs egyelőre lefixálva.

- És az új Austra-albumon elkezdtetek már dolgozni?

- Igen, már dolgozunk rajta. Régebben lehetetlennek tartottam, hogy turné közben elkezdjek a következő lemezen dolgozni, de most nagyon sokat írok utazás közben. Volt két év, amikor képtelen voltam dalokat írni, egyszerűen nem tudtam elindítani a folyamatot, és most nem engedem, hogy ez még egyszer megtörténjen.

interjú: Kálmán Attila
koncertfotó: Lékó Tamás
interjúfotók: Kocsis András