„Josh Homme és én vértestvérek lettünk” – Chelsea Wolfe-interjú

A már rendkívül fiatalon a zenei pálya felé kacsintgató Chelsea Wolfe (született: Chelsea Wolfe – tényleg ez a neve) tavaly jelentette meg negyedik nagylemezét Pain Is Beauty címmel. A kissé maximalistának tűnő „gót-folk” énekesnő szélesebb körben Feral Love című szerzeményével vált ismertté, ugyanis ez a dal szólal meg a Trónok harca negyedik évadának trailerében, illetve a Hannibal 2. évadának előzetesében is. Az idáig vezető rögös útról, a szerelemről és Josh Homme-ról is beszélgettünk csütörtöki, A38-as szép sikerű koncertje előtt.

- Egészen fiatalon érdeklődni kezdtél a zene iránt, ami persze nem meglepő, hiszen zenészcsaládból származol. Mi volt a legfontosabb dolog, amit a country-zenész édesapád tanított neked?

- Azt hiszem, először akkor kezdett igazán érdekelni a zene, mikor hallottam, ahogy próbálnak az otthoni stúdiónkban. Néha Fleetwood Mac-feldolgozásokat játszottak, erre határozottan emlékszem. Azonnal ráhangolódtam, úgy, ahogy a mai napig teszem az összes zenével. Ekkor döntöttem el, hogy én is el akarom készíteni a saját zenémet, így édesapám segített nekem abban, hogyan használjam a szintetizátort, hogyan kell felvételeket készíteni, szóval a technikai dolgokat. Így már kilenc évesen a saját utamat jártam a zenében.

- És nem féltett ettől a pályától?

- Nem. A szüleim abban az időben egyáltalán nem bátorítottak vagy épp ellenkezőleg, féltettek ettől a pályától, sosem mondták meg, mit kellene csinálnom. Apukám azt mondta, hogy kövessem az ösztöneimet, és azt csináljam, amitől jól érzem magam.

- Kaliforniában nőttél fel, és ugyan még sosem jártam ott, de inkább egy napsütötte, zsizsegő hely jut róla eszembe, míg a zenéd valahogy pont ennek az ellenkezője: mint egy sötét buborék, ahová menekülni tudsz a forgalmas világ elől. Erre használod a zenédet, egyfajta rejtőzködésre?

- Még sosem gondolkodtam ezen igazán, de azt hiszem, ez érdekes megközelítés, és valószínűleg igazad van. Egyébként amikor az emberek Kaliforniára gondolnak, leginkább egy Los Angeles-i kép ugrik be nekik, de én Sacramentóban nőttem fel, ami sokkal csendesebb. Igaz, hogy nagyváros, de ugyanúgy voltak kormányépületek a lakóházunk közelében, mint hegyek és folyó. Szóval békésebb körülmények közt nevelkedtem. De körülbelül három éve Los Angelesbe költöztem, és az teljesen más. Így igen, ebből a szempontból a zenét használtam menedéknek. Amint kilépsz az utcára, azonnal rengeteg impulzus ér. Egyébként engem a zaj is inspirált, főleg a legutóbbi albumon.

- Az első albumodat 2006-ban készítetted, de végül sosem jelent meg, mert nem találtad elég jónak. Mi volt a legfőbb probléma vele?

- Azt a lemezt inkább egy tapasztalatnak nevezném. Mint említettem, egészen kicsi korom óta csináltam zenét, de sosem gondoltam, hogy ebből bármi kisülhet. Túl kishitű voltam hozzá, nem gondoltam, hogy lesz merszem bármikor is megmutatni másoknak. Úgy igazán csak magamnak készítettem. De 2006 körül sokat lógtam a belvárosban, és sok zenésszel barátkoztam össze, akik folyamatosan bátorítottak. Így megtettem, pedig még nem álltam rá készen. Saját magamnak sem tetszett a zeném. Vannak emberek, akiknek ehhez időre van szükségük, és én is ilyen voltam. Tudtam, hogy ezt akarom csinálni, de előbb tisztába kellett jönnöm azzal, ki is vagyok valójában. Egyébként ezt kevesen tudják, de még ezután is volt egy teljes albumom, amit kidobtam a kukába, így tulajdonképpen két teljes lemezem volt a Grime And The Glow előtt. De az sem tetszett, ezért úgy döntöttem, egy kicsit mással foglalkozom, könyvet olvasok, fotózgatok és nem gondolok a zenére. Volt egy barátom, egy előadóművész, aki egy menő galéria tulajdonosa is volt a szülővárosomban, és megkért, hogy segítsek neki a vokállal. A legkülönfélébb helyekre vittük ezt a performanszot: galériákba, régi gyárépületekbe, pincékbe. Nagyszerű tapasztalat volt, és újra elkezdett zenészként inspirálni a dolog. Rengeteg dolgokat tanultam, például hogyan használjam a hangom különböző méretű terekben. Így mikor hazaértünk erről a turnéról, végre készen álltam az első igazi albumomra. Akkor először éreztem, hogy tetszik a saját zeném, és ez egyfajta magabiztossággal töltött el.

- Azóta viszont tavalyig minden évben kijöttél egy új albummal. Nem gondolod, hogy kicsit elkapkodod a dolgot?

- Ahhoz képest, hogy az első lemezhez mennyi idő kellett, valóban furcsa lehet ez a váltás, de én ezt nem tartom kapkodásnak. Ha tehetném, még gyorsabban mennének a dolgok, például az Apokalypsis már sokkal előbb elkészült, de mindenféle kiadó-parák miatt tartott egy évig, hogy megjelenhessen. A harmadik album pedig nem is volt igazán új, sokkal inkább egy válogatás az eddig kiadatlan műveimből. Igazából szeretek dalokat írni, főleg teljesen újakat, és nem gondolom úgy, hogy várnom kellene vele.

- Én úgy érzem, hogy különféle elektronikus zenei elemek már a kezdetektől fogva megtalálhatóak a zenédben, és albumról albumra – már ha az akusztikus lemezt nem számítjuk – egyre inkább előtérbe kerülnek.

- Igen, ez így van. Már amikor az első lemezem megjelent, akkor is úgy éreztem, hogy több elektronikát szeretnék, főleg miután találkoztam Ben Chisholmmal, aki hamarosan a zenésztársammá vált. Annyira elektronikus irányba indultunk el együtt, hogy kezdetben azt hittem, ez egy mellékprojekt lesz inkább. De aztán úgy gondoltam, nem szabad lekorlátoznom a saját zenémet, és az fér bele, amit csak akarok. Így kerültek a néhol már egészen durva elektronikus dalok a rock & roll és különféle akusztikus számok közé.

- És el tudod képzelni, hogy az elektronikus zene egyszer majd teljesen átveszi a terepet a zenédben, vagy inkább még újabb dolgok felé hajlasz?

- Mindig is nagy problémát jelentett eldöntenem, hogy akusztikus zenét akarok-e csinálni, rock & roll-t vagy elektronikust. Így azt hiszem, örökké szerepe lesz mindhárom műfajnak az életemben. Persze sose mondd, hogy soha! Régóta érlelek magamban egy durvább elektronikus albumot is, de nem tudom, ez valaha meg fog-e valósulni. Mikor stúdióba vonulok, akkor dől el minden, olyankor rengeteg eredeti elképzelés megváltozik.

- És van olyan stílus, amit kifejezetten nem szeretsz? Például nem nagyon tudom elképzelni, ahogy musicaleket hallgatsz…

- Na, azt valóban nem hallgatok. Nem mintha különösebb bajom lenne vele, de ha egy színházi előadást nézek, valahogy a musicaleknél mindig azt veszem észre, hogy túl giccsesek. De igazából rengetegféle zenét szeretek, a black metáltól kezdve a countryn keresztül a hiphopig. Fiatalabb koromban például odavoltam a Fugeesért, vagy a Fleetwood Macért, de emellett nagyon bírtam Aaliyaht és különféle r’n’b-énekesnőket. Szóval elég széles skálán mozgott és mozog az ízlésem.

- És van bűnös öröm zenéd?

- Igen, van. Semmi bajom nincs például a mainstream popzenével. De ha valami olyat kell mondani, amivel nem dicsekedtem sokaknak: eléggé odavoltam annak idején a t.A.T.u.-ért. (nevet)

- A szerelem egy elég hálás téma a zenében, te pedig már rengeteg oldalról közelítetted meg. A szerelem melyik része számodra a leginspirálóbb?

- Igen, igazad van, tényleg elég sok oldalról körbejártam már a témát. Például a legutóbbi lemezem egyik dala, a Feral Love állati szemszögből mutatja be az érzést. Szeretem idealizálni a szerelmet, így nem feltétlenül a szenvedés inspirál benne. Elképesztően érdekes a kémia, ami ilyenkor lejátszódik az emberben. Állandó dolog, hogy az ember a párját keresi, persze a szokások változnak. Nem feltétlenül az internetes ismerkedést tekintem követendő példának, sokkal inkább izgat az, ahogy az emberek egymással az életben, teljes valójukban viselkednek.

- A performanszod szerves része a megjelenés, a vizualitás is. Hogy választod ki a ruháidat?

- Ebben a stylistom, Jenni Hensler van a segítségemre. Neki rendkívül különleges érzéke van ehhez. Egyáltalán nem mondja meg az embernek, mit vegyen fel, hanem igyekszik kiismerni, közel kerülni, majd együtt kiválasztani azt, mi lehet a megfelelő outfit. Nem feltétlenül a tökéletes ruha megtalálása a lényeg, sokkal inkább az, hogy ne érezd magad benne kényelmetlenül. Én például szeretem a magastalpú/magassarkú cipőket, és a hosszú ruhákat, ami vicces, mert amúgy sem mondhatni, hogy kis darab vagyok (nevet). De én ezekben érzem jól magam, Jenni pedig ehhez mérten segít nekem. Ezen kívül nagyon szeretem a különleges darabokat, így nem is igazán vásárolok az ismert áruházakban.

- Nemrégiben a Queens Of The Stone Age előzenekaraként turnéztál, ezt hogy élted meg?

- Fantasztikus, életre szóló élmény volt. Azt hiszem, mondhatom, hogy a barátaim lettek ez idő alatt, mind a zenekar, mind Brody Dalle (ő Josh Homme szintén zenész felesége – a szerk.), ő is egy lenyűgöző előadó. Jó volt azt is testközelből látni, milyen jó emberek, illetve mennyire profi csapat veszi őket körül.

- De azért feltételezem, tudnak bulizni.

- Na látod, igen, azt is tudnak!

- És sokat lógtatok együtt? Volt esetleg valami emlékezetes bulitok?

- Igen, sokszor a szabadidőnket is együtt töltöttük. Egyik este elmentem velük bulizni is, Josh pedig azt mondta, most innunk kell! Ki is kért azonnal két tequilát – legalábbis csak sejtem, hogy az volt, de olyan gyorsan lehúztam, hogy a többiek csak lestek, hogy bírom. Így ment ez egész este, mígnem elérkeztünk arra a pontra, hogy Josh-sal valahogy kitaláltuk, hogy vértestvérek leszünk. Neki amúgy is tiszta vér volt a karja, még a koncerten valahogy megsérült, és úgy voltunk vele, hogy engem is megvágunk már akkor. Ott valahogy nem tűnt hülyeségnek, csak akkor kaptam észbe, mikor mindenki rémült arccal bámult rám, mi a fenét csinálok. Akkor úgy döntöttünk, inkább csak az ujjunkat érintjük össze, így pecsételtük meg a barátságunkat.

interjú: Biczó Andrea
fotók: Lékó Tamás

a Feral Love élőben az A38-on: