A tökéletes fesztivál három napig tart – Pohoda fesztivál, Trenčin, 2014. 07. 10-12.

Jó helyszín, minden tekintetben megbízható színvonal és váratlan pozitív élmények. Ha külföldre megy az ember fesztiválozni, akkor ezek a minimális elvárásai. Meg persze, hogy olyat lásson, amire itthon nincs esélye. Beszámoló a 2014-es Pohoda fesztiválról.

A szlovák Pohoda fesztiválról már többször beszámoltunk a Recorderen, okkal, hiszen az 1997 óta Trenčinben (Pozsonytól mintegy 120 km-re északra) megrendezett esemény fokozatosan nőtte ki magát az ország legjobb fesztiváljává. Először a város stadionjában tartották, aztán egy külvárosi negyedben, majd 2004 óta az amúgy most is használt külvárosi repülőterén. A Pohoda nagyjából ekkortól kezdett jelentős fesztivál lenni – Magyarországról nézve is –, minden évben több olyan kurrens, izgalmas fellépővel (Pixies, Wu-Tang Clan, Solomon Burke, The xx, These New Puritans, Santigold, Atoms For Peace, The Smashing Pumpkins, Django Django, Youth Lagoon), akiket addig vagy soha nem láthattunk itthon. A nagy területen elnyúló fesztiválra 30 ezer embert engednek be, soha nincs tömegnyomorérzetünk, és bár 2009-ben egy nagy viharban összedőlt egy sátorhelyszín, azóta fokozottan figyelnek a biztonságra. A négy főhelyszín közel van egymáshoz, ráadásul a két szabadtéri és két nagysátras színpadon szinte soha nem szól egyszerre a zene.

A klasszikus fesztivál-alaptartozékok (hosszan elterülő ételes-italos negyed, kreatív bazársor, nonprofit szervezetek) jól kitalált módon veszik körbe a színpadokat. Nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekbarátságra (külön hatalmas játszóház-sátor a kicsikkel érkezőknek), és az extrák is mind ötletesek: remek mozihelyszín, minibusz tetején kialakított miniszínpad ismeretlenebb előadóknak, a területen elszórt, szabadon használható hangszerek (főleg pianínók), görkoris diszkó és minden apró kiegészítő, ami ma már követelmény (irodalmi pódium, élőben sugárzó rádióhelyszín extra koncertekkel, Peter Sagan-néző Tour-sátor stb.). Az átlagos fesztiválnap kedvez a külföldről érkezőknek, a három napból az első úgyis a megérkezésé, a második-harmadik délelőttjén, sőt délutánján is lehet várost nézni, mert az izgalmasabb koncertek mind 18 óra után kezdődnek (Trencsén szép, a város fölé magasodó vár kötelező látnivaló, a várost kettészelő Váh folyón még egy klassz sziget is található és az éttermek is rendben vannak, sőt Red Bull-ízesítésű fagyi is kapható). A Pohoda a zenéről szól, de nem az őrült zenerajongók fesztiválja, este 6 és hajnali 1-2 között viszont éppen elég jó koncertet lehet besűríteni a programba.

Az idei felhozatal Magyarországról nézve – és persze a jól ismert régió-körbeturnézás jelenség okán – tökéletes áthidaló megoldást jelentett annak, aki sem a VOLTon, sem a Balaton Soundon nem akart öt napot tölteni napi egy-két jó produkcióért, mert itt bizony a legtöbb nálunk is megforduló fontos előadót (The Afghan Whigs, Disclosure, Azealia Banks) el lehetett csípni a sokkal koncentráltabb három nap során. Az idei Pohoda-kínálat a legnagyobb nevek terén talán nem volt a legaktuálisabb, de a Kraftwerk 3D-s vetítéssel megbolondított két órás (!) koncertjét, a nálunk még soha nem járt, mostanában ismét jó formában levő, ideális fesztiválzenekarnak számító Travist, vagy az újraalakulása óta ismét erős Suede-t azért nem olyan rossz látni, és akkor a sok más (Tame Impala, Kelis, Mount Kimbie, Goldfrapp, Seasick Steve, Moderat, Modeselektor, Tricky, The Selecter) mellett még ott vannak a kurrens (Tune-Yards, East India Youth, Band Of Skulls) és a régóta menőnek számító előadók (Sleigh Bells, Mogwai, Sun Ra Arkestra, Theo Parrish).

A július 10-i, csütörtöki nyitónapon az első említésre érdemes zenekar az idén ismét összeállt 2Tone-ska The Selecter volt (róluk sajnos lemaradtunk), majd az egy nappal korábban Budapesten fellépett Deap Vally rockduó és a Glastonburyn nagy sikert aratott Band Of Skulls rocktrió következett, de az első és összességében is meghatározó nagy élmény a Sun Ra Centennial Dream Arkestra koncertje volt (jobbra). Az 1993-ban elhunyt Sun Ra emlékét ápoló, és tulajdonképpen permanens örökzenekarként működő Arkestra húsz (köztük legalább féltucatnyi 70-80 fölötti) zenésszel és két táncossal a színpadon a világ legjobb zenéjét játszotta. A húsz különböző irányból elinduló, az űrbe mégis egységként eljutó pszichedelikus swingjazz-nemtudommi a fesztivál egyik csúcspillanata volt. Ugyan itt ritkák az ütközések, de a következő bő órában négy szuper zenei élményben is része lehetett a vándorló fesztiválozónak. A Tame Impala szokásos, szolidan elszállós koncertjét adta, a dán Broke egy Red Bull Tour Bus tetején hergelte a nagyszámú, lelkes közönséget zajos dance-rockkal, Lucy Rose angol dalszerző-énekesnő egy kisebb, lépcsős ülőhelyekkel is rendelkező sátorban hozott össze intim hangulatot, míg a detroiti Theo Parrish techno/house-legenda élő zenekarral csinált nagyon fanki bulit. Aki már évekkel korábban látta a Kraftwerk ’statikus zenészek/vibráló háttérvetítés’-performanszát, akár lehetne kevésbé lelkes is, de a mostani show nekik is okozhatott örömet a 3D-szemüvegben – ráadásul két órán át, nem spóroltak a legjobb csomagot megvenni a szervezők. A nap zárása pedig ismét a klassz, ülőhelyes kissátorban, az argentin Juana Molina sok hangszerrel kísérletező koncertjén ért minket.

Pénteken Seasick Steve déli prosztó country-rockja rúgta be a fesztivált, a kertésznadrágos farmer iszonyat durván odatette magát, nem véletlen hívják meg minden menő fesztiválra. Az Afghan Whigs még mindig állati jó rockzenekar, Azealia Banks azonban nem túl meggyőző a színpadon, még ha vannak is jó dalai. A Travis viszont nem véletlenül maradt szerethető zenekar, amikor az utánuk hasonló stílben startolók (Coldplay, Snow Patrol, Keane) nem. A hatalmas szakállát rózsaszínre festő Fran Healy és három társa – különösen a magát szinte extázisig hergelő, színpadi sátorrúdra felmászó gitáros, Andy Dunlop – tényleg megmaradtak jófej haver-figuraként, eljátsszák összes fontos slágerüket és bő másfél órára egyesítenek mindenkit a szeretet jegyében (a záró Why Does It Always Rain On Me? tömegugráltatással - egész nap esett amúgy, csak ekkor nem). Az év eleji debütálására nagyon jó kritikákat kapó East India Youth igen ambíciózus élőben, egymagában is, mintha a These New Puritans tánczenésebb változata lenne – még nem érett be, de akár eljuthat a Talk Talk zeneiségének közelébe is. Zárásként egy kis tánc a világot minden tekintetben behálózó Gilles Petersonnal, aki ezúttal brazil mentoráltjaival dj-zett. A szállásunk a fesztiváltól pár kilométerre levő városban volt, ahol hajnali három körül, az éjszaki buszról leszállva ismét zenébe ütköztünk. A várból terjedt szét az egész belvárosra a hangos sramlimuzsika, mint kiderült, a délután során a fesztiválon is feltűnt szlovák, sőt trencséni származású Marián Gáborík jégkorongozót (fent) ünnepelték, aki nem sokkal korábban nyerte meg csapatával, a Los Angeles Kings-szel az NHL bajnoki címét, és a vele járó hatalmas Stanley-kupát, amit a fesztiválon is körbehordozott. Úgy látszik, itt ilyet is lehet.

Az idősödő szervezetnek három nap éppen elég egy fesztiválból, sőt, azt hiszem mindenkinek, pláne, ha még ekkor is masszív a program: a Sleigh Bells nagyon élvezi első szlovákiai fellépését, Kelis az új lemezéhez igazítva retrosoulosítja összes nagy slágerét és szuperszexi előadást vezényel le, a Mount Kimbie viszont csalódást okoz, élőben kicsit unalmas. Van egy Visegrad Stage nevű helyszín, itt lép fel szolid érdeklődés mellett az Akkezdet Phiai, a Mogwai viszont a nagyszínpadot próbálja belakni, és az egyik dalt az előző nap elhunyt Tommy Ramone-nak ajánlja. A Tune-Yards négytagú felállásban van a színpadon (fent), ebből ugyan a vokalista-perkás főleg táncosnő, de neki is nagy a hangulatfokozó szerepe, európai turnéjuk zárókoncertje ez, érződik is a felszabadultság, szuper a koncert. A Suede kicsit döcögősen indul be, de az új dalok után a slágerek megteszik a hatásukat, kár, hogy rövidke a fellépés, a Goldfrappból éppen csak elcsípjük, hogy élőben is folkos hangulatban vannak, mert sietni kell a Disclosure-re, ami teljesen megérdemelten a világ vezető tánczenekara pillanatnyilag, minden szempontból totál profi műsort tolnak.

Akinek a fent vázolt arányok (méret, idő, zenei kínálat) megfelelnek, aligha fog jobb fesztivált találni a közelben, a Pohoda ugyanis arról is híres, hogy évről-évre megbízhatóan hozza ezt a gördülékenyen szervezett, színvonalas programot. És akkor arról még nem is volt szó, hogy itt mindenki mennyire kedves a másikkal.

(A Pohodán a Suede-del és a Travisszel interjúkat is készítettünk, ezeket hamarosan közöljük – és itt kell megjegyezni, hogy újságírói szemszögből is mennyire egyszerű a helyzet: a sajtósátorban már előző este tanulmányozható a teljes másnapi menetrend, hogy ki kivel, pontosan hánykor interjúzhat, melyik médium kit fotózhat koncert közben és így tovább.)

beszámoló és fotók: Dömötör Endre
Kraftwek nyitókép és Travis-fotó: Bakó Gyula

részlet a Kraftwerk koncertjéből: 

a Disclosure a Pohodán: 

részlet a Tune-Yards koncertjéből: 

a Sun Ra Centennial Dream Arkestra a Pohodán: 

a Suede és a We Are The Pigs - de vajon ki a frontember, a másnap világbajnokságot nyert Joachim Löw vagy Brett Anderson?