Június 16-án ért Bécsbe a Rolling Stones 14 On Fire turnéja, az elnyűhetetlen zenekar az Ernst Happel Stadionban adott teltházas koncertet 55 ezer (más források szerint 60 ezer) jelenlévőnek. Mivel a zenekar azon kevesek közé tartozik, akik egyáltalán nem szorulnak bemutatásra, így szóljon ez az írás teljes egészében arról, hogy mit tud nyújtani élőben egy 52 éve működő formáció, amelynek alapító tagjai 70 fölött járnak és már valószínűleg kevés bizonyítási vágy sincs bennük. Reszegi László írása.
Különösebb bizonyítási vágy híján két dolog történhet: vagy átmegy hakniba az egész produkció és az ember azt érzi, hogy befizette magát egy drága cirkuszi mutatványra, ahol a zsonglőrök több évtizedes rutinnal ugrálnak fel-le mindenféle érzelem nélkül, vagy különösebb megerőltetés nélkül egész egyszerűen elkezdik élvezni azt, amit csinálnak. Persze szó nincs arról, hogy eddig nem élvezték volna, de nyilván másként lép fel az ember lemezbemutató turnén a színpadra vagy épp akkor, ha hasonló korú zenekarokkal versengenek a figyelemért. A Stones ezeken már nagyon rég túl van. Egy kiegyensúlyozott, profi és színpadi jelenléttől lelkes zenekarként jelentek meg Bécsben, ahol nem volt hakni-hangulat, nem voltak unott arckifejezések, se olyan érzés, hogy legszívesebben már a limuzinjaikban ülnének. Ez már a nyitó Start Me Up közben nyilvánvalóvá vált, de természetesen a több mint kétórás koncert végére ez a véleményem sziklaszilárdan berögzült.
A főként korai dalokra épülő első blokk igazi energiabomba volt, amihez jócskán hozzátett Mick Jagger fiatalokat megszégyenítő színpadi mozgása és kisugárzása. A hamarosan 71-et is betöltő frontember nem csak csípőt rázott és pózolt, hanem sokat (mit sokat, rengeteget!) szaladt, együtt élt a közönséggel, odafigyelt zenésztársaira, majd hol gitárt, hol szájharmonikát ragadt egy-egy dal vagy dalrészlet erejéig. Színpadi ereje továbbra is meghökkentő, egyszerűen nem fog rajta a kor. A koncert első felében a dalok között csakis németül megszólaló Jagger elmesélte a közönségnek, hogy ez a bécsi fellépés a turnéjuk 8. állomása (a koncertsorozat címében a 14 nem csak az évszámra utal, hanem az idei európai bulik számára is). Majd a már szokássá vált közönségdalt (ez azt jelenti, hogy minden koncert setlistjére online beszavazhatnak a rajongók egy dalt az adott listából) is a helyiek nyelvén konferálta fel. Ez Bécsben a Get Off Of My Cloud volt.
A tizedik dal előtt azért szusszant egyet a zenekar, bár úgy tűnik, hogy még mindig a cigarettával pihennek, hiszen a név szerinti bemutatás közben többen rágyújtottak a színpadon, köztük a rendesen megöregedett Keith Richards is. Mick udvariasan a női vendéggel kezdett: Lisa Fischer háttérvokalistával. Lisa egyébként már ’89 óta tagja a turnéfelállásnak, tavaly ősszel pedig a Nine Inch Nails észak-amerikai turnéján (Tension 2013) szerepelt a hasonló hangi adottságokkal rendelkező Sharlotte Gibson társaságában. A hosszú bemutatás végére természetesen hű barátját és dalszerzőtársát hagyta, aki nemes egyszerűséggel beleszívott cigarettájába, mosolygott egyet, majd belekezdett a ’69-es Let It Bleed lemez You Got The Silver című dalába, amelyet a szintén Keith által énekelt, de 20 évvel későbbi Can’t Be Seen követett.
Ezután visszatért Mick is, ám nem egyedül, hanem egy másik Mick társaságában. Mick Taylor (akit a világ egyik legjobb gitárosának tart az angol és amerikai szaksajtó, valamint sok zenész is) ’69 és ’74 között volt a zenekar állandó tagja (pont ekkor születtek a csúcslemezeik…), de a jó viszony megmaradt, így a 2012-es 50. évforduló óta szinte folyamatosan feltűnik a koncerteken egy-egy dalban. Vele volt csak igazi a Midnight Rambler, való igaz. A rendes játékidő végéhez közelítve aztán sűrűsített slágerparádét kaptunk: jött a Miss You, a Gimme Shelter (Lisa és Mick erotikus különszámával), a Jumpin’ Jack Flash, a Sympathy For The Devil, majd az elmaradhatatlan Brown Sugar.
Egy-két rutintalan ember már ezután elindul haza (hihetetlen, hogy ezt Bécsben is csinálják, régebben azt hittem, hogy csak itthon…), de a tömeg hosszú és hangos tapsolása, éljenzése viszonylag hamar visszacsalta őket a gigantikus színpadra, ám ez a visszatérés is okozhatott meglepetést azok számára, akik nem jártasak a zenekar szokásaiban. A You Can’t Always Get What You Want című dalt kórus kezdte el énekelni, nem is akármilyen kórus: bécsi fiatalok állhattak egy színpadon a rock ’n’ roll halhatatlanjaival pár perc erejéig. A végső fináléra természetesen az (I Can’t Get No) Satisfaction maradt, amelyre ismét csatlakozott hozzájuk Mick Taylor. Innentől már tényleg csak a jó értelemben vett élvezkedés volt hátra, ami pirotechnikában, tűzcsóvákban és hosszú meghajlásokban, elbúcsúzásokban nyilvánult meg.
Elsöprő 130 perc volt ez, benne mindennel, amit az ember elvár egy ekkora rocklegendától. Aztán persze ki mit kap. Én mondjuk azt, hogy felemelő érzés volt látni, hogy ennyi hosszú évtized után is lehet valamit élvezni és szívből szeretni. Őszinte mosolyok és pozitív energiák szálltak a színpadról a közönség felé, ami nekem nagyobb életigenlést mutatott, mint bármelyik más zenekar előadása. Úgy is fogalmazhatnék: Ez csak Rock ’n’ Roll (de szeretik).
A stadiontól távolodva két további dolgot állapítottunk meg menyasszonyommal: jó lenne majd ilyen aktívnak és fittnek lenni 70 fölött, valamint klassz lenne egy kiállítás keretében végignézni, hogy az elmúlt évtizedekben hányféle Stones-logós póló készült, ugyanis aznap este biztosan láttunk párezer variánst. Kissé álomszerű volt.
beszámoló: Reszegi László
fotók: rollingstones.com
Mick Jagger bejelenti a bécsi koncert közönségdalát:
