Idén májusban (egészen pontosan május 20-án volt 60 éve, hogy megjelent a Bill Haley & The Comets-féle Rock Around The Clock, azaz a modern popzene origója. A rock and roll az ötvenes években született, de lényegében majdnem minden későbbi műfaj is akkor fogant – nézzünk hát rá az évtizedre a négy jellemző akkori könnyűzenei zsáner, a rock and roll, a country és folk/blues, a rhythm&blues és a kialakulóban lévő klasszikus pop perspektívájából. A huszonkettedik Recorder magazin cikkéből kibővített ötrészes sorozatunk első fejezete a rock and rollé volt, második a popé, a most következő harmadik a countryról, folkról, bluesról szól.
Country
Az ötvenes évek popzenei életének egyik legfontosabb fejleménye a vidék zenéjének újrafelfedezése volt, ami részben megalapozta a folk mozgalom kialakulását, részben pedig még sikeresebbé tette az előző évtized végén már ismertté vált country zenészek egész sorát. Utóbbiak közül az évtized elejéről kiemelkedik a már a negyvenes évek végén berobbant Hank Williams, aki tovább folytatta diadalmenetét mint a honky-tonk stílus legfontosabb alakja. A country zene ezt megelőző évtizedeinek család-vallás témakörében fogant dalai után radikális újításnak számított a vidékkel szemben az urbánus hangulatot megragadó, városszéli bárokban (úgynevezett honky-tonkokban) magányról, szerelmi bánatról, alkoholizmusról éneklő country zenészek megjelenése. A munkásember legismertebb szószólói voltak még Williamsen kívül George Jones és Faron Young is. A honky-tonk “bűnös” zenéje olyannyira nagy hatással volt a country zene (és főleg Williams-en keresztül a pop-rockzene) egészére, hogy sokan azóta is ezzel a kicsit mélabús, középtempós hangzással teszik egyenlővé a country zenét, de Williams korai halála (1953-ra virradóan alkoholizmusa végzett vele), a közben erőre kapó rockabilly, illetve a pedal steel gitár elterjedésével megkezdődött a stílus háttérbe szorulása, és az ötvenes évek vége felé egyrészt az erőteljesebb Bakersfield Country hangzás, másrészt a letisztultabb, romantikusabb (kissé a negyvenes évek végi vokális jazz ártatlanságát továbbvivő) Nashville Sound alakult ki olyan műfaji sztárokkal, mint a Louvin Brothers, vagy Marty Robbins.
Utóbbi két stílus két stúdió - azokon keresztül két fontos, Sam Philipshez mérhetően nagyhatású producer köré - szerveződött. Egyikük Owen Bradley a Decca, másikuk Chet Atkins pedig az RCA kiadó kötelekében tették nagyjából ugyanazt: poposították (kritikusaik szerint felhígították) a country zenét. Ezáltal háttérbe szorultak a tradicionális hangszerek (a bendzsó vagy a hegedű), helyükre a modernebb hangzást elősegítő (már a honky-tonk előadók által is használt) elektromos gitár, basszusgitár és dob kerültek. Ennek az új soundnak a legjellegzetesebb jegye mégis a popzenéből ismerős háttérvokál megjelenése volt. A majd igazán a hatvanas éveket uraló nashville-i vonal legnagyobb sztárjai (Patsy Cline, Eddy Arnold, Jim Reeves) között egyébként maga Atkins is megtalálható, aki nemcsak remek producer, de kiváló gitáros és zeneszerző is volt.
A Bakersfield hangzás már tényleg csupán érintőlegesen tartozik az ötvenes évekhez, hiszen igazán majd csak a következő évtizedben nyeri el végleges, valahol a western swing, a honky-tonk és a rockabilly metszéspontján létrejött saját hangját, hogy szórakoztassa az útszéli roadhouse-ok közönségét. A stílus legfontosabb úttörője Buck Owens viszont már az ötvenes évek végén is alkotott, ám legnagyobb sztárja, Merle Haggard ekkor még börtönben ült és csak szabadulása után, a hatvanas évek elején kezdett el zenélni.
Mindeközben pedig voltak nehezen besorolható, de roppant fontos előadók is, mint a rockabilly és a country felől egyaránt merítő Johnny Cash, aki a már korábban említett Sun Recordsnál vette fel korai sikerkislemezeit (I Walk The Line, Ballad Of A Teenage Queen). Ugyancsak a country hagyományokból kiinduló, de attól eltérő hangzással hódított az Everly Brothers testvérduó, akiknek vokálharmóniái a Simon & Garfunkeltől a Beach Boysig óriási hatással voltak a popzene következő generációjára. A duó country iránti elköteleződését legjobban második nagylemezük, az 1958-ban kiadott kizárólag tradicionális country-folk dalokat tartalmazó Songs Our Daddy Taught Us mutatja meg.
Folk
Mindeközben a folk mozgalom is komoly építkezésbe kezdett. Nem véletlenül használjuk ezt a kifejezést, hiszen ha valahol, akkor a politikai kiállásoktól soha nem mentes folk revival esetében beszélhetünk valamifajta tudatosságról. Az egész mozgalom fejlődését végigélő, és aktívan terelgető Pete Seeger (lent, jobbra) szerepe megkerülhetetlen volt már ekkor, sőt valójában már korábban is. A még a II. világháború előtt Lee Haysszel közösen alakított Almanac Singers (melyben Woodie Guthrie (balra) mellett több későbbi legenda is fel-feltűnt) volt az, amelyből majd a negyvenes évek végén létrejött a The Weavers, amely együttest az ötvenes évek folkrobbanásának elindítójaként tartják számon. Rögtön 1950-ben egy komoly sikert elérő kislemezzel (A oldalán Lead Belly Goodinght, Irene-je, B oldalán egy izraeli táncdal a Tzena, Tzena, Tzena) nyitották az évtizedet, és ez időben egyértelműen a műfaj legsikeresebb szereplői voltak. Mögöttük azonban az egész országban burjánzásnak indult a folk mozgalom köszönhetően részben John Lomax néprajzkutató munkásságának, részben pedig egy akkoriban egyedülálló gyűjteménynek, az 1952-ben megjelent, Harry Smith által összeállított Anthology Of American Folk Musicnak is, amely számos húszas-harmincas évekbeli előadóra és tradicionális dalra hívta fel a figyelmet. A szintén 1950-ben Los Angeles-ben megtartott énekegyüttes találkozón (The First Annual People’s Choral Festival) például a kaliforniai folkszintér korai csoportjai mutatkoztak be nagy hatást téve többek között az akkor még nagyon fiatal, operaénekesnőnek készülő Odetta-ra, aki az évtized másik megkerülhetetlen színesbőrű előadójával Harry Belafonteval karöltve a polgárjogi mozgalmak előfutárainak is tekinthető. Előbbi első lemeze az Odetta Sings Ballads and Blues nemcsak az évtized, de az egész folkmozgalom egyik legerőteljesebb albuma is egyben.
PETE SEEGERRŐL DOKUMENTUMFILM IS KÉSZÜLT, MEGNÉZTÜK, MEGÍRTUK.
Akármennyire is voltak azonban sikeresek a feltörekvő folk előadók, a McCarthy-éra kommunista boszorkányüldözésének árnyékában erős baloldali elkötelezettségük miatt ekkor még nem bontakozhattak ki. A Weavers egy darabig kisebb-nagyobb kompromisszumok árán élte túl az évtized elejét, de aztán előbb a tévészereplés lehetőségét vették el tőlük, majd egyre eldugottabb helyszíneken léphettek csak fel, és miután nyíltan kommunizmus vádjával illeték őket 1952 végén feloszlottak. (Érdekesség: később a bizottsági meghallgatásukon Seeger a jól bevált ötödik kiegészítés helyett - amellyel megtagadhatta volna a válaszadást -, az első kiegészítésre hivatkozva magát az eljárás jogosságát kérdőjelezte meg. Ő volt az első a Hollywoodi Tízek után, aki ezt az utat választotta. Az eredménye egy év börtön, amit végül hosszas pereskedés után felfüggesztettek, de a tévében egészen a hatvanas évek végéig tiltólistán volt.)
Érdekes egyébként, hogy a mozgalom föld alá kényszerítése végül termékenyen hatott az így csak a hatvanas évekre igazán berobbanó folk zene számára. Az évtized második felének enyhülő közegében aztán a Weavers is visszatérhetett, amelyet a Carnegie Hallban adott hatalmas sikerű koncerttel meg is tettek, de két év után Seeger otthagyta a zenekart, amely - most nem politikai, hanem pusztán kereskedelmi okokból - újabb számára elfogadhatatlan kompromisszumokat akart meghozni. Akárhogy is, a Weavers sikere közben megteremtette az igényt a politikai felhangoktól mentes folkegyüttesekre is, melyek közül kiemelkedett a Kingston Trio, mint az évtized végének egyik nagy slágergyárosa.
Blues
Az előbb említett antológia sikere ráirányította a figyelmet a klasszikus delta bluesra is, de ekkoriban mégsem ez, hanem a déli vidékekről a nagyvárosokba vándorló fekete lakosság újonnan kialakult zenéje volt a legizgalmasabb dolog a blues berkein belül. A központ egyértelműen Chicago volt, ahol Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Willie Dixon vagy Buddy Guy későbbi blues sztenderdek sorát vették fel. Jellegzetes, az autentikus bluest az elektromos gitárral és urbánus hangulattal elegyítő hangzásuk meg is kapta a Chicago blues elnevezést. Persze Memphis is nagyon komoly blues szintérrel rendelkezett már ekkor is. B.B. King például a későbbi Sun Records alapító Sam Philipsszel rögzítette több korai felvételét még az évtized elején. Mindeközben John Lee Hooker (balra) pedig járva a maga útját szép csendben megalkotta a country bluest, és mellesleg (elkerülve bármiféle jogi problémát) különböző néven folyamatosan stúdiózott, körülbelül száz kislemezt és több albumot felvéve az évtized végére.
+++++
A Jazz
A műfaj nem tartozik szorosan e cikksorozathoz, az évtizedhez annál inkább, így röviden szólunk erről is. Az ötvenes években a jazz tovább virágzik és nemcsak kritikailag, de kereskedelmileg is roppant sikeres. A negyvenes években taroló bebop részben lágyabb és melodikusabb (cool jazz), részben tempósabb és vadabb (hard bop) lesz. A korszak vezéralakjának, Miles Davisnek a folyamatosan változó felállású zenekarában későbbi legendák edződnek (Sonny Rollins, John Coltrane, Cannonball Adderley, Bill Evans). Charlie Parkerrel a heroin, Lester Younggal (és közvetve Billie Holidayjel - jobbra) az alkohol végez. Uralkodik az énekes jazz (Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan, Dinah Washington). Miközben az évtizedet három klasszikus album zárja le (Miles Davis: Kind Of Blue; The Dave Brubeck Quartet: Time Out; Charles Mingus: Mingus Ah Um) Ornette Coleman New Yorkban már a free jazz alapjait rakosgatja.
(a sorozatot az ötvenes évek rhythm&bluesával folytatjuk)
Csada Gergely
Hank Williams és a Hey Good Lookin:
Patsy Cline és a Dear God:
a Louvin Brothers és az In The Pines:
Marty Robbins és az El Paso:
Buck Owens és az I'll Take The Chance On Loving You:
az Everly Brothers és az All I Have To Do Is Dream:
Pete Seeger fontos dalai:
a Weavers 1951-es slágerei:
Odetta és a God's Gonna Cut You Down:
John Lee Hooker és a Sugar Mama:
Howlin' Wolf és a Smokestack Lightnin':
Billie Holiday és a Strange Fruit:
