A harcos forradalmi felvételek, a polbeat és a háborúellenes számok. Aztán a politizáló punkzenekarok, a választási szerzeményekkel voksoló zenészek, meg a súlyos társadalompolitikus mondanivalóval rendelkező előadók. Rengeteg módja akad a zenét politikával összemosni, illetve ott a zene bármikor, amikor már nincs más eszköz megpróbálni jobb belátásra bírni a fiatalságot vagy a fafejű döntéshozókat. Merítgetés a politikai pop feneketlennek tűnő kútjából a legfrissebb Recorder magazin politika és pop fókusztémája kapcsán - az első részben a nyolcvanas évekig.
A túl közismert példákat kidobtuk (Bella ciao, We Shall Overcome, Give Peace A Chance, God Save The Queen, Another Brick In The Wall, Sunday Bloody Sunday, Born In The USA, Killing In The Name), hullott Bob Dylan is, vele a túlzott forradalmi naivitást képviselő szerzemények (Imagine, Get Up, Stand Up, Heal The World). Aztán nem nagyon akad a rendszernek benyaló számokból, hiszen eleve miért születne ilyenből sok – gitárt ragadni akkor kell, amikor valami nem tetszik. Na, olyan már bőven van, hogy nem tetszik valami, sőt szinte csak olyan van: nem tetszik a háború, nem tetszik az adórendszer, nem tetszik Thatcher (ő aztán nagyon nem), engedjék szabadon Mandelát, és így tovább. Jól ismert, de jól is sikerült, illetve alig hallott, obskúrus szerzemények, politika címszóval (a felvételek a számcímre kattintva hallgathatók).
Sam Cooke: A Change Is Gonna Come (1964)
Tény: Cooke szegregációellenes klasszikusát Bob Dylan klasszikusa (Blowin’ In The Wind) ihlette, de ettől csak még hangsúlyosabb, hogy egy fehérek körében különösen népszerű fekete előadó kinyitja a száját egy olyan korban, amikor ez több mint tett volt. Aztán elindult a polgárjogi mozgalom.
Love: The Red Telephone (1967)
A pszichedelikus pop barokkos csúcsművén ott szerepel az egyik első komoly dal a hidegháborúról. A Vörös telefon valójában sosem létezett, a Pentagon és a Kreml között távíróval váltottak üzeneteket, de a szimbolikus Red Telephone ebben a dalban is a megfélemlítés szó szerint meg sem jelenő szimbóluma.
Gil Scott-Heron: The Revolution Will Not Be Televised (1970)
A hatvanas évek népszerű Black Power-szlogenjét Scott-Heron 1970-es dalában használta fel, ami tulajdonképpen egy minimalista zenei körítésű, elszavalt költemény (a spoken wordből mára slam poetry lett, annak is ez egyik alapja, de ezt ne hozzátok fel ellene). Polgárjogi mozgalom, Nixon, feminista törekvések, társadalmi és politikai kérdések egész sora egyetlen dalba sűrítve. És mint tudjuk, ma már a forradalmat élőben adja a tévé.
Black Sabbath: War Pigs (1970)
A heavy metal egyik legnagyobb klasszikusa, bár tipikusan háború-, és születésekor nyilvánvalóan vietnámi háború-ellenes dal, sokkal inkább szól magáról a gonoszról, de hát a szegényeket legyilkoló gazdag politikusok mi mások lennének, mint maguk a gonoszok?
Marvin Gaye: What’s Going On (1971)
A Motown-főnök Berry Gordy kézzel-lábbal tiltakozott ellene, de Marvin Gaye végül keresztülvitte akaratát, és 1971-ben megjelent az erőszak és a vietnámi háború ellen szót emelő dal, majd az azonos című lemezzel megkezdődött Gaye pályájának legfontosabb időszaka.
Tom Robinson Band: Glad To Be Gay (1978)
Angliában 1967-ben egy törvénnyel dekriminalizálták a homoszexualitást, ennek ellenére a hetvenes években még masszívan razziázott a brit rendőrség a meleg pubokban. Tom Robinson, nyíltan meleg pub-punkrock énekes dala erről a kettőségről (is) szól, vitriolos iróniával énekel a karhatalomról. Persze, hogy elsőszámú meleghimnusz lett belőle.
MARVIN GAYE KÉSŐBB MÁR NEM POLITIKÁRÓL, HANEM MAGÁNÉLETI VÁLSÁGÁRÓL ÉNEKELT.
Gang Of Four: Ether (1979)
A politikus punkfunk/new wave mintazenekara, a Gang Of Four első lemezén (Entertainment!, 1979) egy csomó fontos politikai témát boncolgat (munkásosztály helyzete, terrorizmus, feminizmus, elidegenedés), a szlogen meg ez: „a személyes is politikus”. Az Ether azon ritka dalok egyike, amelyben brit előadó kritizálja a kormánya észak-írországi tevékenységét.
Notsensibles: I’m In Love With Margaret Thatcher (1979)
Bár a zenekar mindig is csak egy kis tréfás, felvágott nyelvű beszólásnak tartotta, az 1979 szeptemberében megjelent dal mégis az első markáns zenei beszólás a néhány hónappal korábban miniszterelnöknek megválasztott Vaslédinek.
Fela Kuti: Coffin For Head Of State (1981)
Ez a - még hetvenes években született - 1981-ben megjelent afrobeat trekk az egyik legsúlyosabb politikus dal, egész egyszerűen azért, mert Fela Kuti (nyitóképen) az egyik legtöbbet és legkeményebben politizáló – és ezért nagy árat is fizető – zenész, akinek Zombie című kormányellenes dala annyira felbaszta a nigériai elnököt, Olusegun Obasanjót, hogy Kuti lagos-i rezidenciájára küldte katonáit, ahol a zenész édesanyját egyszerűen kidobták az ablakból – bele is halt sérüléseibe –, valamint lerombolták stúdióját. Erre Fela Kuti megírta ezt a fájdalmas szép-dühös 20 perces dalt, és odavitette édesanyja koporsóját az elnöki rezidencia elé. Soha nem adta fel.
Deimanik László-Dömötör Endre
(hamarosan folytatjuk a nyolcvanas évektől)
