„A sors kifürkészhetetlen útjai” – Dés László-interjú (2. rész: a Trio Stendhaltól a színházig)

Dés László januárban lesz hatvan éves, születésnapja alkalmából egy nagykoncerttel lepi meg rajongóit. Nem kérdés, mindenki fel tudja idézni a dalszerző-szaxofonos egy-egy nagy slágerét, jelentős dzsesszzenekarát vagy egyéb sikereit a színháztól a filmekig, de ha valaki veszi a fáradságot és végiggondolja, hogy munkássága valójában mennyire szerteágazó és sok területen meghatározó, akkor könnyen ledöbbenhet. Háromrészes nagyinterjúnk első fejezete a kezdetektől a filmes dalokig vette át Dés karrierjét, a mostani második részben a Trio Stendhaltól a színházi munkákig jutunk el, illetve szó esik a január 11-i, most szombati, már majdnem teltházas Arénás nagykoncertről is.

- Kanyarodjunk vissza kicsit a dzsesszhez, a Trio Stendhal jóformán egy dzsemmelésből alakult Snétberger Ferenc gitárossal és lett a nyolcvanas-kilencvenes évek legfontosabb akusztikus dzsesszzenekara.

- Talán soha ilyen simán és organikusan nem történt átmenet az életemben művészileg, mint amikor létrejött a Trio Stendhal. A szétesőben lévő Dimenzió nagyon jó koncerteket adott, de zűrös volt a viszony a tagok között és az egész zenekar egy őrültek háza volt. Snétbergerrel a véletlen hozott össze, Ljubljanába utaztunk oda-vissza egy tévés big band-felvételre és volt időnk sokat dumálni. Kiderült, hogy van itt egy ember, aki nagyon izgalmasan gondolkozik a zenéről, és hogy mindketten keresünk valamit, szeretnénk valami mást csinálni, mint eddig. Ő is és én is ki akartunk lépni a saját zenei közegünkből. Összetalálkoztunk, baromira megértettük egymást szellemileg és zeneileg is és pont ekkor kaptam egy ajánlatott, amit soha nem vállaltam volna, el, ha nincs pont ez a helyzet és egymásra találás. Egy ismerős kérdezte meg, hogy nincs-e kedvem zenélni egy bárban minden este 10-től hajnali 2-ig. Ekkor már nagyon sokat dolgoztam, eszembe nem jutott volna elvállalni. De valahogy megéreztem, hogy ebből a közös útkeresős dologból lehet valami. Na és ott elkezdtünk ketten játszani minden áldott éjjel. Először előre egyeztetett programot, de ezt nagyon gyorsan elfelejtettük és semmi mást nem csináltunk, csak lecsukott szemmel improvizáltunk. A dolognak híre ment, egyre több ember jött és pillanatok alatt megtelt a bár, óriási élet zajlottt és ez így ment hetekig, hónapokig. Kialakultak saját számok, témák és úgy döntöttük, hogy nézzük ezt meg ritmussal is. Mindketten jóban voltunk Horváth Kornéllal lehívtuk oda és hamar kiderült, hogy meg kell tartani ezt a furcsa hiányos felállást, mert ugye nem volt basszus, egy alapvető zenei funkció hiányzott. De nem hogy nem volt hiányérzet, de soha nem látott módon berobbant a zenekar. Soha nem tapasztaltam még korábban, hogy milyen az, amikor valami bekerül a levegőbe, minden reklám nélkül, szájhagyomány útján berobban valami. Elkezdtek nem beférni az emberek a klubokban, se Budapesten, se vidéken, úgyhogy egyre nagyobb helyeken játszottunk, Vígszínházban, Kongresszusi Központban, Zeneakadémián. Nyugat-Európában is beindult a karrierünk, egy nagyon szép, kreatív időszak volt.

- Ez szintén egybeesett az előbb már említett párhuzamos szálakkal, nagyjából ekkoriban született a Nagy utazás című Sose halunk meg filmbetétdal, ami korszak nagy slágere lett és aminek elég kacskaringós, érdekes története van.

- A dal már öt évvel korábban megszületett. Kaptam egy felkérést a Vígszínháztól 1987-ben, hogy Kapás Dezső megrendezi a Pantaleón ás a hölgyvendégek című Mario Vargas Llosa regényt zenés darabként, írjam meg a dalokat. Én felkértem Bereményi Gézát, hogy írja meg a szövegeket, ezt 1988-ban bemutatták, de harminc előadás után lekerült a műsorról a darab. Rettenetesen sajnáltam, hogy vele süllyednek a dalaim, közte a Brazília című szám, amit mindenki imádott a színházban, érezni lehetett rajta, hogy egy jól sikerült szerzemény, Eszenyi Enikő énekelte. Koltai Róbert elsőfilmesként aztán öt évvel később felkért, hogy vállaljam el a Sose halunk meg zenéjét és nem túl megszokott módon azt is kérte, hogy írjam meg előre a főcímdalt. Amikor már vagy ötödszörre nyaggatott ezzel, akkor a gyártásvezetői szoba ajtajának támaszkodva egyszer bevillant, hogy az a zene jó lehet ide. Ez a bevillanás nagyobb dolog volt, mint megírni a dalt. A Nagy utazás tehát ezért bossanova, mert a latin-amerikai történetbe az illett. Bereményi Géza írt rá új szöveget. De teljes tévúton voltam, mivel eredetileg női dal volt, ezért Malek Andreát kértük fel, hogy énekelje el, ő nagyon profi énekesnő, ám sokat kínlódtunk és valahogy nem volt az igazi. Aztán persze összeállt a dolog, hiszen ez egy férfi történet, miért nem férfi énekli? Szóltam a Somlónak, de neki megtiltotta a producere, hogy felénekelje, mert épp akkor jelent meg a szólólemeze, és hogy „ne kavarjon be mindez” abba a történetbe. És ekkor a Kovács Gyuri, a film hangmérnöke mondta, hogy „miért nem próbálod meg a Picivel?” Presser Gábor a Vígszínház zenei vezetőjeként pontosan ismerte ezt a dalt. Nem nagyon szokta mások szerzeményét énekelni, és addig a saját dalait is csak az LGT-vel adta elő, a Nagy utazás sikere után kezdett szólólemezeket készíteni. Szóval ismerte és szerette az eredeti verziót, és elvállalta egyből, így minden simán ment. Ahogy a stúdióban elkezdett énekelni, mindenki tudta, hogy ez végre nagyon el lett találva. Majdnem minden dalnak van egy története, mire eljut a hallgatókig. Nem evidensek ezek a dolgok. A sors kifürkészhetetlen útjai.

PRESSER GÁBOR-SZERZEMÉNYEKET AMERIKAI RAPPEREK IS FELHASZNÁLNAK.

- A színházi világgal ekkor már szintén többéves kapcsolatban volt, kitől érkezett az első felkérés?

- A kaposvári színház, pontosabban Lukáts Andor kért fel az első zenés darab megírására, a szövegkönyv a Nők városa című Fellini-filmből készült és rögtön ezt az első produkciómat titokban kellett bemutatni. Ugyanis a színház elmulasztotta a jogokat időben tisztázni és ment az egyezkedés Fellini ügynökségével, akiket nem nagyon érdekelt, hogy ez egy szegény vidéki magyar színház. Tízezer dollárt kértek a jogokért, ami megfizethetetlen volt, a színház éves kerete ekkor 2000 dollár volt. Minden még jogdíjas külföldi darabot ebből kellett kigazdálkodni. Ez ugyebár akkor öt évi keretet elvitt volna. Lehetetlenség volt, viszont már megvolt minden, a díszlet, jelmez, zene és próbálták a darabot.  Összeállt már az egész, úgyhogy úgy döntött az akkori igazgató, Babarczy László, hogy az évad végi májusi bemutatót megtartjuk, lemegy tizenötször és soha többé. Az újságíróktól vették el a fényképezőgépeket és senki nem írhatott róla, titokban kellett lemennie. Nem volt jó érzés, hogy ez az első nagyobb zenés színházi munkám és titokban kell tartani. Ez is meg a Pantaleón is nagy tanulság volt nekem, mert a bukásból is rengeteget lehet tanulni. Az más kérdés, hogy a bukásban ugyanannyi meló van, mint a sikerben.

- Viszont a színházi karrierje is szépen beindult és itt is érkeztek a szinte felülmúlhatatlan sikerek, a Valahol Európában és A dzsungel könyve.

- A színházi munkákból - eleinte sok kísérő és aláfestő zenéket írtam különböző színházaknak a nyolcvanas évek elejétől legalább tíz éven keresztül - nagyon sokat tanultam, rengetegféle zenét kellett megalkotni, olyan világokban merültem el általa, ahol korábban nem jártam. A rokokó világtól a pravoszláv egyházi kórusokig, orosz cigányzenétől a reneszánsz hangszeres zenéig kellett „olyan, mintha” érzést kelteni, mert sose az a kérdés, hogy autentikus legyen a zene, hanem hogy jól működjön a darabban és a színpadon. Hasznos tizenvalahány év volt, amikor sokfajta kísérőzenéket írtam a különböző darabokhoz. A Valahol Európában története úgy kezdődött, hogy ültünk a konyhában Lukáts Andorral valamikor 1991 körül, és hajnalig azon ötleteltünk, hogy milyen alapanyagból lehetne musicalt írni? Felmerült a nem is rossz ötletek között a Valahol Európában is. Erre az éjszakai brainstromingra rá nem sokkal később megkeresett Böhm Gyuri, a Vígszínház dramaturgja, hogy mit szólnék, ha a Valahol Európában című filmből készítenénk e egy musicalt? Elgondolkoztatott, hogy ilyen rövid időn belül másodszor talál meg ez a téma. El is vállaltam, de benne voltam más munkákban is, viszonylag lassan áll össze a szövegkönyv, de addigra már nem kellett senkinek, se a Vígnek, se a Madáchnak. Sose felejtem el, egy meleg tavaszi napon észrevettem a kocsimból, hogy a Nagymező utcában az Operett presszó teraszán üldögél Szinetár Miklós, aki akkor éppen az Operett színház igazgatója volt, és kávézgat. Leparkoltam, odamentem hozzá és bemutatkoztam, majd közöltem, hogy van egy ötletem, mondta, hogy foglaljak helyet, beszéljünk róla. Tíz perc múlva ott helyben azt mondta rá, hogy oké, ez jó ötlet, meg van véve, csináljuk. Ez is kell ahhoz, hogy megszülessenek, megszülethessenek művek. Egy vezető szakember jó érzéke és nagyvonalúsága. 1995. május 9-én megvolt a bemutató nagy sikerrel, és egészen addig, ameddig be nem zárt és fel nem újították az Operettet, futott is a darab, de aztán ilyen módon vége lett a sikeres előadássorozatnak, és bár máshol játszották, de Budapesten azóta se mutatták be sehol és ezt nagyon sajnálom. Most nemrégiben a kolozsvári opera előadása a román operafesztiválon fődíjat nyert.

- Már a Valahol Európában is nagy siker volt, de a következő nagyobb mű, A dzsungel könyve meg ha lehet, még nagyobb, mára túl van az ezer előadáson, ami a legnagyobb elismerés egy színházi darabnak.

- 1996-ban mutatták be, és tényleg színháztörténeti siker, ilyen nem esett meg még magyar darabbal. A kevéssé sikerült zenés munkáimból tanulva, már a Valahol Európában alkotói folyamatában is az első pillanattól részt vettem, tehát a szövegkönyv megszületésében, a zenedramaturgia felállításában, ezekhez ragaszkodtam és ugyanígy született A dzsungel könyve is. Szegény Békés Palival hatszor írattam át a szövegkönyvet. Ő szerencsére nagyon jó formában volt és türelme is volt, rendre megcsinálta a kért változtatásokat. Ez egy nagyon kényes műfaj, patikamérlegen kell felrakni a jelenetsorokat. Az eredeti Kipling-mű egy novella füzér, és Pali azt dramatizálta szinte egy az egyben, vért, könnyet, árulást, halált, mindezt töményen, feloldás, humor és líra nélkül. Aztán a következő változat túl viccesre sikeredett, és ez így ment egy párszor, míg a végleges változat megszületett, persze Radnóti Zsuzsa dramaturg és Hegedűs D. Géza hathatós segítségével. Semmiképp sem akartunk elmenni a Disney-féle kedves, bájos, aranyos gyerekdarab irányában, fontos volt számunkra, hogy megtartsuk az eredeti Kipling-mű tartalmi mélységét, és azt hiszem, ez sikerült is, még ha a színházak hajlamosak is infantilizálni a darabot. Aztán volt még egy rendhagyó választás Geszti Péter szövegíróval, akit én csak felületesen ismertem, egy-két interjút csinált velem, a szövegeit pedig a rádióban hallottam, a Rapülők-számokból. De azt gondoltuk – szintén a feleségemmel – hogy ez neki menne. Nemes István dalszövegíróm, aki a Valahol Európábant írta, nem vállalta, annyit dolgoztunk abban az időben, hogy kicsit elege lett. Úgyhogy végül ez is egy jó csillagzat alatt született, mindenki jó formában volt itt is. Hegedűs D. Gézáé amúgy az alapötlet, egy 1992-es Trio Stendhal-koncert után jött oda hozzám, hogy „Lacikám, van egy jó ötletem…” Folyt rólam a víz, két órát szaxofonoztam előtte, „Igen…” (nevet). Nehezen jött össze ez is, mert rengeteg más dolgom volt, a Sose halunk meg zenéje, aztán a Patika című tévésorozat, aminek a zenéje szintén sikeres lett, aztán a Valahol Európában. Ma sem vagyok passzív, de volt egy olyan aktív húsz évem, ami utólag visszagondolva is felfoghatatlan. Még folytak a Valahol próbái, amikor behívtak a Vígbe, hogy akkor most vagy megcsináljuk, vagy nem, mert ekkor már majdnem három éve vártak rám. Viszont ha most igent mondok, akkor már ki is van tűzve a bemutató, 1996. január 26. Ez 1995 májusában volt, gyakorlatilag fél év alatt kellett megírni, felvenni, próbálni. Ihletett időszakban született darab lett.

- Mit várhat a közönség a szombati nagy Aréna koncerten, mi lesz nagyjából a forgatókönyv?

- Próbáltam összerakni egy olyan műsort, ami valamiféle összegzése, összefoglalása a pályámnak. De ez csak egy nagyon átgondolt tömör válogatás, egy esszenciája annak, amit az elmúlt évtizedekben csináltam, létrehoztam. Ha a mindenből egy kicsit elvét követtem volna, akkor nem három órán belül lenne a koncert ideje, hanem három napon is túl. Voltak már bejátszó fellépések a Klebelsberg Kultúrkúriában, aztán egy koncert Debrecenben, illetve ma, csütörtökön lesz egy Komáromban is. Ezek nagyjából két és fél óráig tartottak és annyi a különbség az arénás műsorral szemben, hogy a Trio Stendhal csak a nagy koncerten lép fel, mert Snétberger Ferenc ma repül Budapestre és majd holnap próbálunk egyet. Az eddigi koncertek után még senki nem reklamált, hogy hosszú lenne a műsor, sőt, igen nagy sikere van. Nagyon sok minden történik a színpadon, igazán változatos, sokszínű előadás ez. Van egy sor színészdal, aztán van egy Jazz+Az-rész, van egy dzsesszblokk, ezeket mind átfűzik a saját magam által előadott dalaim, és persze a végén a ráadások. Nagyjából így néz ki a műsor, ehhez jön még az Arénában a Trio Stendhal-blokk, tehát öt alaprészből áll a koncert. A dzsesszblokk és majd a Trio Stendhal-blokk is improvizációs rész lesz, de azt hiszem, annak a közönségnek, aki eljön majd az Arénába, nagy része ismeri és szereti a Trio Stendhalt és ismerős lesz ez a zenei világ is. A ráadás meg attól függ, hogy mennyire lelkes a közönség. Eddig nagyon is az volt, több helyen állva tapsoltak, csak el ne bízzuk magunkat!

(interjúnk harmadik része a Jazz+Az-ról és az elmúlt másfél évtizedről szól majd)

interjú: Dömötör Endre

Dés László Nagy utazás – Születésnapi koncert az Arénában 2014. január 11-én.

az 1992-es Something Happened című harmadik Trio Stendhal-lemezről a Worksong:

a Nagy utazás Presser előadásában:

a Valahol Európában címá darbból A zene az kell:

a Nyitány A dzsungel könyvéből:

ez pedig a Szavakat keresek szintén ebből a darabból: