Zajjal rothasztott banán – A Velvet Underground története és munkássága (1. rész)

Elmondtuk, hogy öröksége hogyan épült bele a popzene érrendszerébe. Arról is volt már szó, mit csináltak a tagok a feloszlás óta eltelt sok-sok esztendő alatt. Itt az ideje hát, hogy Lou Reed szomorú halála, az 1968-as White Light/White Heat decemberi háromkorongos újrakiadása és úgy általában: a szükség által motiválva két darabban bemutassuk, mi a fenét csinálhatott négy albumon keresztül a Velvet Underground, aminek köszönhetően ott a helye a rockzene legbefolyásosabb formációi között. A jövőben az 1969-1971-es (valamint az azt követő) periódus is feldolgozásra kerül majd, most azonban a zenekar első két munkája áll a középpontban, vagyis – a banános lemez és a White Light/White Heat.

A Velvet Underground hagyatéka sajnos öregedett már annyit az idők során, hogy hatását a huszonegyedik században sokkal könnyebb legyen felismerni, mint megérteni. Az együttes aktivitása óta eltelt ötven év ugyanis bőven elég volt ahhoz, hogy modernebb, instantabb és azonnalibb zenék jöhessenek létre, így még azok sem, akik a nicós korong évében születtek, tudják feltétlenül feldolgozni, hogy miért jó az, amikor négy bohém amerikai próféta ellentmondást nem tűrően csinál zajos, sötét és kihívó alt-rockot – főleg nem Magyarországon, ahol az emberek nem mindig hallgathatták azt, amit szerettek volna. Ma már persze köztudott, hogy minimum egy jó tízest kellett várni arra, hogy a világnak is leessen a tantusz a négyes géniuszát illetően, a 80-as évekre azonban már az is VU-lázban égett, akinek az apukája még a San Franciscó-i hippiket csípte. De persze ez sem történt előjelek nélkül: John Cale volt ugyanis a producere a Stooges bemutatkozásának és a nagy 77-es brit gitárforradalomra is nehéz lenne visszagondolni a kvartett nélkül, sőt, voltak olyanok is, akik a New York-i protopunk hullámot is akkor kezdték el komolyan venni, amikor Lou Reed elkezdett lejárni a CBGB-be. Persze annak ellenére, hogy a produkció előszele már egész korán elkezdte csípni a könnyűzene arcát, a totális leigázás csak ezután kezdődött. 1982-ben megjelent a Dream Syndicate kulcsfontosságú debütalbuma, ’83-ban pedig az első, a VU-val komolyabban foglalkozó könyv (sőt 1985-ben és 1986-ban egy-egy kiadatlan dalokat sorakoztató album is) , a 90-es évek elejére pedig már akkora volt a Velvet-revival hulláma, hogy még a csapat eredeti felállása is összeállt egy európai turnéra – de azért ne szaladjunk ennyire előre.

MACAULAY CULKIN ÉPP MOST ALAPÍTOTT VELVET UNDERGROUND-FELDOLGOZÁSZENEKART - PIZZA UNDERGROUND NÉVEN.

Talán nem lövünk nagyon mellé, ha azt állítjuk, hogy a produkció története a Pickwick Records-nál kezdődött, ahol az írói álmokat dédelgető Lou Reed kezdett el házi dalszerzőként dolgozni a 60-as évek közepén. Később az ő egyik szerzeményét (The Ostrich) annyira piacképesnek ítélte a cég, hogy egy kislemezt és egy turnét is elintézett az anyag promótálására – amihez már csak egy komplett zenekar kellett. Itt jött be a képbe az a John Cale, aki, miután a kísérő együttes tagjaként egy színpadra állt a fiatal Reeddel, lényegében kialakította a későbbi VU magját adó, annak sikereit és végzetét is meghozó szövetséget. Reed és Cale kapcsolata legendás volt – egyiküknél a gyermekkorában kapott elektrosokk-kezelések, másikuknál a komolyzenei neveltetés biztosította a kattant viselkedésmódot; Reed állandó hangulatváltozásoktól és talán személyiségzavartól is szenvedett (volt, hogy azt állította, nyolc alteregója van), a wales-i születésű, formabontó szemléletű Cale pedig öntudatosan volt egy különc, kívülálló figura. Előbbi volt a sikerekre vágyó, popérzékeny dalszerző, utóbbi pedig a forradalmár avantgárdista – magyarul: legalább annyira különböztek, mint föld és ég. A két zenészt így kellően egyensúlyozhatta ki a csapat gitárosává fogadott, Lou egyetemi tanulmányai alatt megismert Sterling Morrison, akinek tevékenységét korántsem szabad alábecsülni (hiszen legalább olyan talpraesett és erős akaratú volt, mint két társa), és nem bújhat el a háttérben a mindenki által kedvelt egy szem lány Moe Tucker sem, aki fiús külsejével és álló dobtechnikájával remekül zárta be a Velvets immáron 360 fokos körét.

A zenekar szekere akkor indult be igazán (már ha lehet ilyet mondani), amikor Andy Warhol a tagokat szemelte ki egy tervben lévő multimédiás show muzikális aláfestőinek. Ez volt az Exploding Plastic Inevitable névre keresztelt hírhedt vándorcirkusz, melyben a fő attrakciónak számító Velvets mellett a saját filmjeit a négyesre vetítgető pop art ikon, és persze a színpadon történő eseményeket korbáccsal/fecskendővel tolmácsoló táncos, Gerard Malanga is szerepet kapott. Zene, mozgókép és minden egyéb olvadt tehát össze az EPI műsorai során, melyek nem csak azért voltak kiemelkedő fontosságúak, mert multimédiás, audiovizuális mivoltukkal előfutáraiként szolgálhattak a mai koncertiparnak; hanem azért is, mert a csapat ezúton ismerkedett meg egy német és félig-meddig magyar származású modell-énekesnővel, aki az együttes menedzserévé előlépő Warhol protezsálására egy lágyabb vonalat iktatott be a csoport zenéjébe. És bár a Christa Päffgen néven anyakönyvezett Nico jelenléte sokszor feszültségeket szült az együttesen belül (a legtöbb dalt ő akarta énekelni, viszonya volt Reeddel és Cale-lel is), végül szerepet kapott a kvartett első stúdióalbumán, a’67 márciusában, a Verve kiadónál többhónapos késéssel megjelent The Velvet Underground & Nicón – ami megszületése idején kb. senkit sem érdekelt. A kiadó gyakorlatilag nem támogatta a lemezt, és sem a formáció tagjai, sem ősz pártfogójuk nem volt tisztában a szórakoztatóipar üzleti oldalával, mi több, a rádió is tiltólistára tette a dalokat, sőt, még a Rolling Stone sem volt hajlandó kritikát írni róla.

Persze senkit nem lehet hibáztatni ezért, mert, bár orbitális közhely, de a Velvets tényleg megelőzte a korát és kicsit sem illett bele az akkor elterjedt világszemléletbe, az emberek és a jó ízlés pedig egyszerűen kivetették, kinevették és eltaszították maguktól. 1967-68 körül dübörgött a pszichedelia, csúcsra járatta magát a Beatles, a Small Faces, a Zombies vagy a Love, rendesen folyt még a flower power őrület, és amíg a mocsadék hippik San Franciscóban a virágokról és békéről hadováltak, addig a VU New York szenny életéről, szado-mazochizmusról és természetesen az örökösen előcitált heroinról regélt úgy, hogy (bár néhány klasszikusabb vonalvezetésű szám erősen finomított az összképen) a rendes adag gitárzaj, valamint Cale brácsájának kínzó nyüszítése még a legtoleránsabbakat is az őrületbe kergette. Ám ez az ambivalencia is hozzájárult ahhoz, hogy az album még ennyi idő után is egy kikezdhetetlen remekmű lehessen: benne ugyanis a könnyű és a komolyzene, a szemét és az érték, a förtelmes és a szép, a szívmelengető és a tűrhetetlen találkozott és robbant szét néhány fennkölt popdal és egy pár nyugtalanítóan előremutató, archorzsoló szerzemény formájában. Történelmi jelentőségű összhatásának, valamint lefegyverző zenei víziójának következtében pedig a The Velvet Underground & Nico olyan audiális megvilágosodást nyújt, amire rögzített hangfelvétel csak nagyon ritkán képest, és ami miatt ott szerepel a harminc-negyven legjobb dolog között, amit a huszadik század embere emlékül hagyott az utókorra.

Sajnos annak idején igen kevesek voltak ehhez hasonló véleménnyel, az album sárba tiport becsületét pedig csak tetézte, hogy Nico elpártolt a csapattól; de talán még szíven ütőbb volt az, amikor Andy Warhol tette ugyanezt. Persze valahol érthető volt a döntés: mivel a fura dandy egy festő volt, nem pedig menedzser, így nem értett a szervezési dolgokhoz, és egyébként is, mint művész, befejezte a munkát – az alkotás ugyanis elkészült. A produkció háttérmunkáját ezek után ismerősük, a vegyes megítélésű Steve Sesnick vette át, akit a tagok ugyan kedveltek és jóindulatúnak tartottak, később azonban kiderült, hogy nem kellett volna, mivel Sesnick átbaszta őket és sajnos abban is szerepet vállalt, hogy Lou diktatúra-közeli állapotot vezessen be a stúdióban. Ez pedig nem vetett túlságosan fényes előjeleket a már készülőben lévő második Underground-korongra, és aki hallotta már akár egyszer is a White Light/White Heatet, az tudhatja, hogy a sok baljós fordulat nem is maradt érzékelhető eredmény nélkül.

LOU REED NEKROLÓGUNKBAN VÉGIGVETTÜK A DALSZERZŐ TELJES PÁLYÁJÁT.


A WL/WH-val csupán egyetlen probléma van: nem szeretik eléggé. Pedig számos érv felsorakoztatható amellett, hogy kulturális összhatásában egyenrangú fele a nicós anyagnak. Hiszen amellett, hogy a zenekar most először szerepel a korongon tényleg csak a csupasz, lemeztelenített Velvet Undergroundként; zajosan, kínzón és ösztönösen recsegő mivoltával ténylegesen megteremtette az alternatív rockot; mi több, a maga irodalmi utalásaival, provokatív magatartásával, valamint szűkös színhasználata ellenére is sokoldalú eszköztárával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a popzene ne csak a szomszéd hülyegyerek zajongása, hanem egy értékes és releváns művészeti ág legyen. Persze nehéz lehet ezt elképzelni egy olyan anyagról, amin körülbelül egyetlen slágerként definiálható szám található; ahol a záró szerzemény tizenhét percen keresztül próbál rávenni minket arra, hogy a falhoz vágjuk a lemezt; és melyen Cale hangoskönyv módjára olvassa fel Reed rövidke írását egy fiatalemberről, akit abszurd módon gyilkolt meg a saját barátnője, amikor a fejébe állította egy fémvágó kés pengéjét. A korong azonban pont emiatt a kultúrákon átnyúló, a zene határaival és az ember tűrőképességével kísérletező hajlama miatt lesz példamutatóan kockázatvállaló; és bár elődje kifinomultabb oldalával szemben életre hívott barbár, vadállati mivolta talán túlságosan nagy kihívásnak bizonyulhat a konzervatívabbak számára, épp felkavaró és intuitív arculata bizonyul leghatalmasabb fegyverének: a kompánia ugyanis tett arra, hogy ki mit gondol, remél, illetve vár el egy rockzenei produkciótól a hatvanas évek legvégén. Az anyag pedig amekkora vakmerőséggel rohant bele az sötét jövőbe, legalább akkora detonációt okozott – repeszei pedig a 80-as évek hardcore-jától kezdve Kurt Cobain segélykiáltásain keresztül egészen a Strokes-ig elértek, lényegében mindenkire hatást gyakorolva, akinek az elmúlt ötven esztendő során egyáltalán csak megfordult a fejében, hogy gitárt ragadjon magához.

A Velvet Underground tehát kitűnően vette az akadályokat még annak ellenére is, hogy a világ ebből szinte semmit sem fogott fel. Száműzött, mostoha sorsáért azonban bővel kiengesztelheti a tagokat első két nagylemezük elképesztő jelentősége, illetve az, hogy minderre rengeteg idővel később a világ is ráébredt. Ám ahhoz, hogy ez valóra válhasson, még nagyon sok mindennek kellett megtörténnie 1969 és 1971 között.

Judák Bence

(A White Light/White Heat 45 éves jubileumára jövő hétfőn, december 10-én jelenik meg egy díszdobozos, háromlemezes kiadás, mono és sztereó változatban újramaszterelve, eddig nem hallott felvételekkel – új keverésekkel és eltérő változatokkal – és koncerten rögzített számokkal. A kiadás anyagának összeállításban még Lou Reed is részt vett, akárcsak John Cale.)

a díszdoboz legnagyobb érdekessége az eddig csak egy 2008-ban kiadott bootleg-felvételről ismert dal, az I'm Not A Young Man Anymore:

az 1967-es The Velvet Underground & Nico album teljes egészében:

az 1968-as White Light/White Heat album teljes egészében:

egy 1969-es, 25 perces felvétel a Sister Ray-jel: