gagapopart.jpg

A könnyűzene és a kortárs – vizuális – képzőművészet soha nem álltak távol egymástól, a kapcsolatukat viszont időnként szorosabbra fűzi a korszellem, egy szűkebb színtér vagy egy előadó. Hogyan jutunk el a pop art pápa Andy Warhol zenei befolyásától a Pet Shop Boys PopArt-ján át Lady Gaga ARTPOP-jáig?

Beat és a hippie-k

Már az ötvenes évek nonkonformista, anti-materialista, szexualitással, drogokkal és új kifejezésmódokkal kísérletező Beat-mozgalma is több volt fiatal írók-költők egy csoportjánál (Allen Ginsberg, William Burroughs, Jack Kerouac, Neal Cassady, Gregory Corso, Lawrence Ferlinghetti stb.), a New York-i Greenwich Village bárjaiban lebzselő, be bopot és folkot hallgató beatnik/hipszter színtérnek éppúgy részesei voltak – és hatottak egymásra – a legjelentősebb absztrakt expresszionista festők, mint Jackson Pollock, Willem de Kooning és Franz Kline, ahogyan dzsessz- és folkzenészek – később, miután 1961 elején a Városba költözött, a beat-rajongó Bob Dylan is beletartozott ebbe a körbe. (A beat-korszakba nyújt betekintést a Ludwig Múzeum Beat-nemzedék / Allen Ginsberg címen futó jelenlegi tárlata.)

moscoso.jpgA beat-nemzedék filozófiájából és életérzéséből sokat merítő, tudattágító pszichedéliában utazó hippi-kultúra a hatvanas évek végén szintén összemosta a vizuális művészeteket a zenével; ekkoriban váltak a koncertek integráns látvány kiegészítőivé a vetítések, fények, a korszak koncertplakátjai pedig önálló, sajátos grafikai stílust – és művészi értéket – képviselnek, amelyben a szecessziós ornamentika, a viktoriánus tapétaminták, illetve a dada kollázstechnikája és a pop art törekvései vegyülnek egymással. (A legjelentősebb San Franciscó-i plakátművészek közé tartozott Rick Griffin, Victor Moscoso - lásd balra, Bonnie MacLean, Stanley Mouse és Alton Kelley, Wes Wilson. Például az ő műveikből rendezték 2011-ben a San Franciscótól Woodstockig – Az amerikai rockplakát aranykora 1965-1971 című kiállítást a Kogart Házban.) A hippie-korszak jelentős zenekarai közül a Grateful Dead vezetője, Jerry Garcia (aki anno a San Francisco Art Institute-ban tanult) és a Jefferson Airplane énekesnője, Grace Slick egyaránt képzőművésszé avanzsáltak; mindketten gyerekkoruktól festettek, rajzoltak, előbbi a zenélés mellett kezdett el illusztrációkat, litográfiákat és vízfestményeket készíteni a nyolcvanas évek végétől, sőt az akkoriban még nagyon újnak számító digitális médiában is alkotott, míg utóbbi nagyjából ugyanabban az időben váltott  a művészetre, miután visszavonult a zenéléstől; akrilfestményeket, toll- és tintarajzokat éppúgy alkot, mint kevert technikájú műveket, az utcai amatőr festőkétől nem sokkal magasabb színvonalon (legkelendőbbek a Fehér Nyúl-ábrázolásai, illetve rockzenész kortársait ábrázoló portréi).

yokotree.jpgA művészeti életben náluk komolyabb elismertséget és kritikai sikert vívott ki magának az ugyancsak a hatvanas évek második felében, Kaliforniában feltűnt Captain Beefheart, az avantgárd rock egyik első nagy hatású képviselője, aki már kisgyerekkorától festett és még szívesebben szobrászkodott, művészeti főiskolára is járt, majd az 1982-es albuma után hátat fordított a zenének (az utolsó néhány albumának borítóján amúgy egy-egy festménye látható), és 2010-ben bekövetkezett haláláig a festészetnek élt: valódi neve alatt – Don Van Vliet – festett az amerikai absztrakt expresszionisták (pl. Franz Kline) és a neo-primitivizmus hatásait mutató képeket, munkásságával sikeresen túllépve a "zenész, aki fest” kategórián (kedvtelésből festő előadókról és műveikről lesz egy külön összeállításunk). Ugyancsak a hatvanas évek végén ismerte meg a világ Yoko Ono nevét, aki 1969-ben lett John Lennon felesége. A Tokióban született, az ötvenes években New Yorkba költözött Ono – akiről Lennon mondta egyszer, hogy a "világ leghíresebb ismeretlen művésze”, utalva arra, hogy az ismertségét neki köszönheti – elsősorban konceptuális és performanszművész (egy ideig a Fluxus-csoporthoz is közel állt), rendkívül jó networking-képességekkel: már rögtön az elején ismert mindenkit, aki akkor számított, így például John Cage volt a mentora, aki bevezette az avantgárd művészek körébe, a minimalista/drone zene úttörője, La Monte Young pedig koncerteket szervezett Ono loft lakásába. Az elkötelezett békeharcos és emberi jogi aktivista Ono egyik legtöbbet emlegetett performansza az először 1964-ben bemutatott Cut Piece, amelyben a színpadra felhívott nézőket arra utasította, hogy vágjanak le egy darabot a posztóruhájából, amíg végül meztelen nem lett. Néhány évig experimentális filmekkel is foglalkozott (1966-os No. 4 című műve négy, futópadon járó meztelen emberek farpofáit mutatja közeliben), és részvételi művészeti projektek is kötődnek a nevéhez, mint az 1996-os Wish Tree interaktív installáció (lásd jobbra) – aki akarta, leírhatta egy darab papírra egy kívánságát és azt felerősíthette egy fa ágára, egészen addig, hogy a fa teljes koronáját beborították a cetlik –, melyet 2010-ben a New York-i MoMA szoborkertjében is felállítottak. Mindeközben (a Lennonnal közös albumai mellett és után) időről időre szólólemezeket is kiadott, 2009-ben újraalakította a Plastic Ono Bandet Sean Lennonnal, Cornelius-szal és Yuka Hondával (a Cibo Matto zenekarból), a legutóbbi albumuk (Take Me To The Land Of Hell) idén szeptember közepén jelent meg, rajta egy seregnyi közreműködővel, pl. tUnE-yArDs, ?uestlove, Ad-Rock, Mike D és Lenny Kravitz.

Factory és New York

the_velvet_underground_band.jpgDe térjünk vissza a hatvanas évek New Yorkjába, ahol az akkor már ünnepelt/vitatott pop art művész és társasági figura, Andy Warhol vette a szárnyai alá 1965-ben a nem sokkal korábban összeállt Velvet Underground zenekart, mint a menedzserük. Megtette őket Factory nevű műtermének/bohémtanyájának házi zenekarává, és mint ilyen, ők játszottak az Exploding Plastic Inevitable elnevezésű, Warhol filmjeinek vetítésével, tánc- és performansz előadásokkal kísért esteken New Yorkban, illetve több nagyvárosban. Ezeken a happeningeken Nico is fellépett a zenekarral(láad balra), sőt, Warhol nyomására a német énekesnővel vették fel első nagylemezüket (az első hivatalos Velvet Underground megjelenés viszont a Loop című színtisztán feedbackből álló szám volt, ami az Aspen papírdobozos művészeti magazin 1966. decemberi számához került nyomásra flexi vinylen – és különben John Cale egyedül rögzítette). Warhol elintézte, hogy leszerződtesse őket a Verve kiadó, ott jelent meg 1967 márciusában a Velvet Underground & Nico, minden idők egyik legfontosabb rockalbuma, az ikonikussá lett Warhol által tervezett banános borítóval (aki meghámozta, vagyis leszedte a matricát, a sárga héj mögött rózsaszín rajzolt banánt talált). Néhány hónappal később a zenekar "kirúgta” Warholt.

tapebowviolin.jpgA VU pedig már átvezet bennünket a hetvenes évek New Yorkjába, ott is Manhattan sziget déli csücskének SoHo negyedébe, amelynek loftjait és gyárépületeit addigra kortárs, experimentális alkotók népesítették be, olyanok, mint a Grand Union improvizatív tánccsoport, az épületrongáló "anarchitektúra” művész Gordon Matta-Clark, a video- és performanszművész Joan Jonas, Philip Glass, Steve Reich. Vagy Laurie Anderson (az október 27-én elhunyt Lou Reed özvegye), aki eredetileg szobrásznak tanult, majd – főként zenére alapuló – multimédiás és multiszenzoriális performanszaival vált ismertté, mielőtt az O Superman című dallal elindult volna a "rendes” zenei pályája is. Anderson számos szórakoztató installációt (mint a zenélő elektromos szék vagy a beszélő párna) és egyedülálló hangszert készített, amilyen a magnó-hegedű (a vonóban lószőr helyett magnószalag van, az arra felvett szövegeket szólaltatja meg a játékával - lásd jobbra). Ez a Downtown színtér összeért a New York-i punkmozgalommal, amelytől egyáltalán nem állt távol művészet, lásd az artpunk-vonulatot (az 1970-ben alakult Suicide énekese, Alan Vega festészetet és rajzot tanult, majd fényszobrokra és hulladékból, elektronikai alkatrészekből készült szobrokra specializálta magát).

byrne building.jpgA punk után jött az új hullám (az megvan, hogy a Talking Heads egykori alapítója, David Byrne – aki sokoldalú művész is: fotózik, filmez, köztéri installációkat készít – 2008-ban hangszerré alakította egy manhattani kompkikötő épületét?), részben a new wave elleni reakcióként, illetve az akkoriban eluralkodó nihilista hangulat leképezéseként, a hetvenes évek legvégén pedig no wave és ezzel együtt a második Downtown színtér New Yorkban. A mindent elutasító, zeneileg – a punktól a zajzenén és dzsesszen át a diszkóig – mindenre nyitott no wave első lenyomatának az 1978-ban az Art Space galériában rendezett koncertek nyomán, Brian Eno válogatásában megjelentetett No New York album tekinthető, a színtér összefonódott a vizuális művészetekkel, művészekkel, elsősorban a videoarttal. Abban az időben ez a médium izgatta Kim Gordont is, az 1982-re önmagát is felszámoló no wave közegből kiemelkedő Sonic Youth basszusgitáros-énekesét, aki művészeti iskolát végzett, a nyolcvanas évek elején több galéria kurátoraként dolgozott, írt az Artforum magazinba, és a mai napig alkot. Gordonnak szeptemberben nyílt retrospektív kiállítása fotóiból, festményeiből, szobraiból, videomunkáiból és írásaiból abban a White Columns galériában, ahol 1981-ben a Sonic Youth az első koncertjét adta.

Videoart és a kilencvenes évek

psbpopart.jpgHa videó és nyolcvanas évek, akkor – videoklipek. Az MTV 1981-es indulásával létrejött egy minden értelemben új csatorna a zene vizuális megjelenítésére, és természetesen a klip műfaja kiváló platformja zenészek és művészek együttműködésének a mai napig. Maradva még a nyolcvanas években, a rikítóan színes, vidám, gyermekded firkarajzaival befutott pop art művész James Rizzi a Tom Tom Clubnak rendezett két klipet, az évtized második felében a médiaművész Jim Blashfield éppúgy sokat foglalkoztatott, díjnyertes kliprendezőnek számított (ő jegyzi Michael Jackson Leave Me Alone-ját), mint a lengyel experimentális filmes és multimédiaművész Zbigniew Rybczyński, aki ’84 és ’89 között harmincnál több zenés videót rendezett olyanoknak, mint az Art Of Noise, a Simple Minds, a Rush, Lou Reed és a Pet Shop Boys. A brit szintipop duónál kevesen szintetizálták konzekvensebben és látványosabban a popot az arttal (mint ezt a tíz évvel ezelőtti slágerválogatásuk címében –  PopArt – ironikusan deklarálták is): több klipet rendezett nekik Derek Jarman (az It’s A Sinnel az élen), aki az első turnéjuk előadását is megkoreografálta, illetve kisfilmeket készített a háttérvetítéshez, a Being Boring klipjét a divatfotós Bruce Weber jegyzi, a Performance turné nagyszabású, zenés színháznak beillő műsorát a modern opera két elismert alakja, David Alden és David Fielding állította színpadra, Tennant és Lowe pedig többek közt kortárs baletthez (The Most Incredible Thing, 2011) is írtak zenét. A Pet Shop Boys nemcsak a videóikban és az élő fellépéseiken fordított mindig nagy gondot az egyedi vizuális körítésre, de a lemezborítóik is igazi műalkotások, köszönhetően a manchesteri születésű Mark Farrow-nak, akinek a Factory lemezkiadó minimalista esztétikáját új szintre emelő jellegzetes stílusa elválaszthatatlan a duó arculatától.

393_k_foundation_burn_a_million_quid.jpg1991-ben Chris Lowe a Pet Shop Boys-ból azt nyilatkozta, hogy rajtuk kívül egyetlen valamirevaló angol együttes van, a KLF. Ha ez túlzás is, az biztos, hogy a KLF-hez hasonló formáció sem akkor, sem azóta nem volt. Bill Drummond és Jimmy Cauty 1987-1992 között működő duója tulajdonképpen nem is zenekar volt, hanem egy popegyüttesnek álcázott, a kapitalista társadalmat bíráló szituacionista mozgalom anarchista, felforgató eszméiből sokat merítő művészi átverés, a zeneiparba beférkőző, oda tökéletesen beépülő és azt az orránál fogva vezető szubverzív performansz. A páros tökéletes top 10 slágereket produkált (What Time Is Love?, 3AM Eternal, Last Train To Trancentral, Justified And Ancient), miközben a sajtóval leginkább rejtélyes újsághirdetéseken keresztül kommunikáltak, hagyományos reklámok helyett utcai gerillataktikákkal, graffitikkel és mások óriásplakátjainak elcsúfításával "népszerűsítették” magukat. Miután az 1992-es BRIT Awards-on egy emlékezetes alakítással – az Extreme Noise Terror grindcore zenekarral léptek fel, Drummond vaktöltényekkel sorozta meg a közönséget – kivonultak a zeneiparból (és törölték a teljes katalógusukat), létrehozták a K Foundationt, amely leghírhedtebb akcióival a kortárs művészet elüzletiesedésére reflektált. 1993-ban meghirdették az év legrosszabb művésze díjat, amelynek jelöltjei megegyeztek a neves Turner Prize akkori esélyeseivel, viszont kétszer nagyobb pénzdíj járt hozzá. A Turner nyertese át is vette a K Foundationtől a pénzösszeget, de csak miután megfenyegették, hogy ha nem kell neki, elégetik. Pénzégetésre a következő évben vetemedett a Drummond-Cauty páros, akik a skóciai Jura szigetén tettek a lángok martalékává a saját vagyonukból egymillió fontot, amelynek hamujából egy brikett tégla, az akciójukról pedig film készült (minderről pedig egy magyar művész Csiszér Zsuzsi készített festményt).

Kortárs művészetpártolás

jayzcognac.jpgA kilencvenes, majd a kétezres években is találunk példákat művészi affinitású zenészekre, zenész-művész kollaborációkra (pl. Björk, Madonna – aki szeptemberben indította el Art For Freedom projektjét – vagy Beck, akinek édesanyja Warhol klikkjéhez tartozó performanszművészként volt ismert, anyai nagyapja a Fluxus-művészek közé tartozott), ennél azonban érdekesebb az a jelenség, ami az utóbbi néhány évben megfigyelhető: a kortárs művészetet felfedezte a mainstream popzene. Ugyanakkor új művészeti produktum teremtése helyett a művészet újra- és átértelmezése, saját célra felhasználása, birtoklása a lényeg. Leplezetlen Warhol- és Keith Haring utalások Rihanna Rude Boy-ának klipjében. Leplezetlen koppintása a japán pop art művész Yayoi Kusama jellegzetes fehér-piros "pöttyös túrórudis” stílusának Nicki Minaj The Boys-ának klipjében. (Egy meglepő kivétel Katy Perry, akinek Will Cotton festette meg a Teenage Dreams albuma rózsaszín vattacukorfelhős borítóját és a California Gurls klipjének ő volt a művészeti vezetője; lévén Cotton édesség-tájképeket alkot, a párosítás mondhatni tökéletes.) Jay-Z a legutóbbi albumán ugyancsak leplezetlen büszkeséggel henceg festménygyűjteményével és dobálózik művészek neveivel (Jean-Michel Basquiat-ra lehet a legjobban rákattanva, még egy konyakhirdetésen is az ő egyik festményét szemléli - lásd jobbra), a Picasso Baby című számához egy kortárs galériában forgatott kisfilmben pedig gyakorlatilag imitálja a performanszművészet világsztárja, Marina Abramović The Artist Is Present című performanszát – úgy, hogy maga a művésznő is jelen van. (Abramović azonos című életrajzi dokumentumfilmjét nemrég vetítették a Toldi moziban, a köré szerveződött A művész jelen van című csoportos kiállítás november 28-ig megtekinthető a Bank Center aulájában.) A művészet iránti őszinte érdeklődés nem vonható kétségbe Jay-Z-nél, ahogyan a még nála is nagyobb – és hitelesebb –  művészpártoló Kanye West esetében sem. Ő csak a legfelkapottabb kortárs művészekkel kollaborál, mint a japán Takashi Murakami (a Graduation albumborítója és a Good Morning animációs klipje), az amerikai  George Condo (a My Beautiful Dark Twisted Fantasy borítója), vagy az olasz Vanessa Beecroft (a Runaway című kisjátékfilmjének art directora). A kortárs művészet státuszszimbólum is a számukra: a vagyonuk és befolyásunk révén már a társadalmi felső tízezerhez tartoznak, ám a szellemi és kulturális elithez is bebocsájtást akarnak nyerni.

gagaartrave.jpgHogy mi a célja a művészettel Lady Gagának, na ez viszont jó kérdés, mármint azon túl, hogy legyen honnan merítenie a vizuális arculatához, a fotóktól a lemezborítókon át a klipekig. (Sok más mellett a 2010-es MTV Video Music Awards gálán viselt húsruháját is nyúlta, a cseh születésű kanadai szobrásznőtől, Jana Sterbaktól.) Gaga véresszájú kultúrkeselyű, aki ebben a "kurátori” szerepben is próbál túltenni Madonnán. ARTPOP – hirdeti all caps-szel új, harmadik albumának címe, a lemez pedig Gaga manifesztuma szerint új korszakot nyit majd „melyben a művészet hajtja a popzenét, a művész pedig visszanyeri az ellenőrzést az 'ikon' felett.” Vagy másképpen, a lemez „behozza a MŰVÉSZETkultúrát a POPba egy ellentétes irányú warholi expedíció során.” Aham. Lehet, hogy a nagybetűs művészeti koncepció része, hogy ez a hírnévvel lélegző Anyaszörny eddigi legborzasztóbb lemeze? Vagy hogy mostanában állandóan meztelenkedik? A művészi ámokfutásához pedig olyanok asszisztáltak, mint az elismert/lenézett Jeff Koons képzőművész (ő készítette az albumborítót, a Gaga-szoborral együtt - balra a fotón az énekesnő és Marina Abramović társaságában), az avantgárd színházi rendező Robert Wilson és egyik legfőbb idolja, igen, Abramović – és itt egy felmerül egy újabb kérdés: miért? Ha valaki, hát Lady Gaga révén megismerheti a nevüket a széles átlagközönség, ami tulajdonképpen jó dolog, de hát ezt a nevet egy óriási blöffhöz adják – bár végül is, ennek elérését is tekinthetjük művészetnek. Ebből a cinikus nézőpontból pedig valóban Gaga korunk legnagyobb pop performanszművésze.

http://recorder.blog.hu/2013/11/21/pop_es_art_kis_pop-muvtori
Pop és art - Kis pop-művtöri

A bejegyzés trackback címe:

http://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr405647871

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.