Új New York – A Strokes és egy város újjáéledései (2. rész)

A REC010 fókusztémáját az Újrakezdők adják, naná, hogy a legtöbbször újrakezdő várost is beemeltük a sorba. A Strokes március végén, két év szünet után jelentette meg legújabb, Comedown Machine című nagylemezét, mi pedig ennek apropóján megpróbáljuk címszavakban összefoglalni a számukra is otthont adó New York elmúlt öt évtizednyi zenei életét, amely már oly sokszor született újjá (miközben persze soha nem hunyt ki teljesen). Kétrészes összeállításunk első fejezete az ötvenes évek végi Greenwich Village-i folkszcénától a hetvenes évek végi Studio 54-ig kalauzolt városrészről-városrészre ugrálva  A második részben a bronx-i hiphoptól indulva jutunk majd el napjaink brooklyni pezsgéséhez, ezúttal is nagyon sok film- és zenei videóval kiegészítve.

Persze nem mindenki vágyott a csillogó, hollywood-i sztárokkal teletömött, kokainmámorban úszó Studio 54-beli szombat estékre és közben egy radikálisabb szcéna is kialakult a városban. A No Wave disszonáns, a punkkal és a diszkóval egyaránt szembemenő, de közben mindegyikből ihletet merítő együtteseit Brian Eno látta meg egy többnapos fesztiválon 1978-ban, és annyira lenyűgözték a hallottak, hogy rögtön össze is dobott nekik egy válogatáslemezt. A No New York egy vibráló, nyughatatlan közeg zenei lenyomata, amely aztán két irányban fejlődött tovább (itt egy trailer a no wave-et bemutató Blank City című dokumentumfilmről). Részben a mutáns diszkó és a punk-funk szubkultrának, részben pedig a későbbi noise rock szcénának adott kezdőlöketet. Előbbi hullám főleg két új helyen, a Canal Street-től délre lévő Mudd Club-ban (fent) és a CBGB-től csak pár percre fekvő Club 57-ben talált otthonra (Harvey Wang fotói a Club 57-ből). A részben a no wave dögösebb előadói (például James Chance), részben pedig az athens-i egyetemi közegből jött zenekarok (The B-52’s, Pylon) és olyan új bandák, mint a Kid Creole And The Coconuts táncoltatták a közönséget. A Mudd Club és tulaja Steve Maas nagyon ügyesen ültette át a Studio 54 hedonizmusát, kezdetben kifejezetten elhagyva annak elitizmusát. Így fordulhatott elő, hogy sokszor épp azok ragadtak kint a Mudd Club előtt, akiknek a Studio 54-ban bérelt helye volt. A Club 57 kisebb és otthonosabb tér volt, szemben az egyre őrültebb estéket produkáló Mudd Club-bal, de a két hely között nem volt igazi szembenállás, inkább együtt fejlődtek, semmint egymás ellen. Mindkét klub életének nagyon fontos elemei voltak a rendszeres képzőművészeti kiállítások és happeningek olyan művészek főszereplésével, mint Keith Haring vagy Jean-Michel Basquiat (utóbbi együttese a Gray szintén a törzsközönség kedvelt zenekara volt). Az egész mutáns diszkónak nevezett hullámnak a megkoronázása pedig egy újabb válogatáslemez lett. Az 1981-ben a szcéna felkapott házikiadója, a Ze Records által megjelentetett Mutant Disco: A Subtle Discolation Of The Norm című lemez még ma is arculcsapásként hat (ez pedig a remek Downtown 81 előzetese).

Ebben a pár évben (körülbelül 1978-tól ’83-ig) minden az önfeledt buliról szólt, legyen az underground vagy mainstream. Aztán persze, mint mindennek, ennek is vége szakadt. A Mudd Club és a Club 57 majdnem egy időben zárt be, a képzőművészetbe egyre nagyobb pénz áramlott, az összetartó szubkultúra kinőtte magát és elaprózódott a művészeti galériák és új, nagyobb klubok (például a Steve Rubell és Ian Schrager által átalakított Palladium) tengerében.

Mindeközben azok a zenekarok, akik a No Wave disszonáns útját járták be, üres térben találták magukat. A Thurston Moore által 1981 júniusában szervezett Noise Fest éppen ezért bírt nagyon nagy jelentőséggel (itt Moore és Byron Coley beszél egy no wave-et bemutató könyről). A SoHo negyedben található White Columns közösségi térben megrendezett kilencnapos fesztiválon adta legelső koncertjét a Sonic Youth, és ez az esemény volt az alapja egy két évvel későbbi koncertsorozatnak, a Live Skull tagjai által verbuvált Speed Trials-nek is. Utóbbi keretein belül már több nagy név, a Swans, Lydia Lunch, Arto Lindsay vagy épp a fiatal, még hardcore-os Beastie Boys is fellépett. Ezek a zenekarok ugyan nem alkottak egy olyan egységesnek tűnő szcénát, mint a Mudd Club zenészei, de egyrészt jól mutatják New York soha nem nyugvó arcát, másrészt az ő útkeresésük több későbbi zenekarra volt nagy hatással (a Kill Your Idols című film előzetese).

Már ennyi is egy hihetetlenül izgalmas évtizedet fest le, pedig a legnagyobb durranást még nem is érintettük. Viszonylag messze Lower Manhattan vibráló művészi negyedeitől, de a diszkó központi színtereitől is, New York BRONX negyedében már a hetvenes évek eleje-közepe óta formálódott a legújabb kulturális forradalom, a hiphop. A közmegegyezés szerint DJ Kool Herc-öt szokás tartani az úttörőnek. A jamaikai származású dj volt az első, aki break-ekre bontotta a főként funk és soul lemezeit, és ezeket meghosszabbítva hosszú perceken át kitartva kergette őrületbe a közönségét már 1973-ban. Az őt követő Grandmaster Flash és Afrika Bambaataa voltak, akik ugyanezzel a technikával az első komolyabb sikereket érték el. A hiphop igazi kommerciális áttörése azonban a Sugarhill Gang Rapper’s Delight című számához köthető, ami egyben az első tisztán hiphop kislemez is volt. A diszkókorszak legnagyobb együttese, a Chic Good Times című dalából vett hangminta ezzel a megjelenéssel kezdte meg azóta is töretlen sikertörténetét.

A 80-as éveke elejére már Bronxon kívül is teljesen megszokott látványt nyújtottak a táncoló B-Boy-ok és a scratch-elő DJ-k (a Beat This: A Hip-Hop Story című 1984-es BBC doksi első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik része). Afrika Bambaataa az ekkor még üzemelő Mudd Club-ba és a Club 57-ba is gyakran kapott meghívást, és ahogy a diszkó és a különböző tánczenei irányzatok kifulladtak eljött a hiphop pillanata arra, hogy letarolja a várost (egy holland dokumentumfilm Big Fun In The Big Town címmel 1986-ból). Az old school kezdeti újdonságát felváltotta az aranykor szűnni nem akaró kreativitása és magabiztossága. A 80-as évek közepétől a 90-es évek elejéig/közepéig New York ontotta magából a jobbnál-jobb hiphop előadókat, lemezeket. A Run-D.M.C. és az A Tribe Called Quest QUEENS-ből, a Public Enemy, Eric B. & Rakim, a De La Soul és az EPMD mind LONG ISLAND-ről, a Boogie Down Productions Bronx-ból robbant be a köztudatba. A hiphop nem csak az első olyan őrület, ami Manhattan-en kívül született meg és onnan terjedt el, de a legtisztább New York-i önkifejezési forma is volt egyben, ami persze hamar táptalajra talált Amerika és a világ bármely részén is (ez itt a Style Wars című doksi a hiphop kultúráról, ez pedig az And You Don't Stop - 30 Years Of Hip Hop című pazar doku eleje).

Olyannyira igaz ez, hogy az azóta eltelt bő húsz évben a rendszerint érkező lendületvesztések mellett, a hiphop képes volt újra és újra megújulni New Yorkban. Az aranykor elfáradása után, a kilencvenes évek eleje-közepe táján elért nyugati parti sikerekre válaszul jött az ekkorra beérett Busta Rhymes, a Wu-Tang Clan, Notorious B.I.G., a Digable Planets jazzes ütemei és persze Nas hatalmas sikere az Illmatic lemezzel. B.I.G. és Tupac halála aztán lecsendesítette az ellenségeskedést, a hiphop pedig eléggé megszelídült ahhoz, hogy a világ legsikeresebb zenei stílusa legyen. New York persze azóta is adott még nagy neveket és emlékezetes lemezeket a stílusnak (például Mos Def Black On Both Sides-ja vagy Jay-Z The Blueprintje), de igazán jól megragadható csoport csak az elmúlt egy-két évben látható megint. Theophilus London, Joey Bada$$, A$AP Rocky, Azealia Banks, Angel Haze jelentik a feltörekvő új generációt.

De mi történt a kilencvenes években a hiphopon túl? Legalábbis történt-e valami, ami megközelítőleg akkora jelentőséggel bírt, mint az? Fura ezt kimondani, de nem. Persze voltak remek együttesek a gitárzene oldaláról (a már a nyolcvanas évek óta aktív They Might Be Giants, a Blonde Redhead, a Les Savy Fav vagy az Oneida), a techno és a house köreiben sem volt megállás, sőt még egy komolyabb metál szcéna is kialakult az Anthrax nyomdokaiban. Az igazán nagy dolgok azonban mind máshol történtek (az indie-pop Athens-ben, az alternatív rock Minnesota államban, a poszt-hardcore Washington-ban vagy épp a grunge Seattle-ben) és úgy tűnt, hogy a hetvenes években oly virágzó pop-rock szcéna emléke elveszendőben van. Az ezredfordulón aztán pillanatok alatt kapott új erőre az egész.

A Strokes ennek a garage rock/post-punk revival-nek az első együttesei között volt, ha csak az alakulás idejét tekintjük, akkor a Rapture és az Interpol mellett, de ha a zenekar jelentőségét, akkor egyértelműen mindenki felett és előtt. Nem túlzás kimondani, hogy New York és a gitárzene újbóli egymásra találása egyértelműen Julian Casablancas-éknak köszönhető. Hogy valójában mennyire vérpezsdítő hatással voltak a helyi színtérre, azt egy, a zenekarról készült amatőr dokumentumfilm egyik beszélő feje érzékelteti a legjobban, aki szerint „a legnagyobb dolog New York-ban a Strokes előtt nagyjából a Spin Doctors volt” (az említett film második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik része). Az egykor izgalmasabbnál-izgalmasabb klubokkal telített manhattani utcák is megérezték ezt az időszakot. A Strokes berobbanásakor, kis túlzással, egy kézen meg lehetett számolni a rendszeresen élő koncerteket biztosító helyeket (Bowery Ballrom, Arlene’s Grocery, Baby Jupiter), és egészen pontosan egyetlen olyan klub - a Lower East Side-i Ludlow Street-en található Luna Lounge - létezett ekkoriban, ahol minden este ingyenes (ún. "no cover”) rock koncerteket hallgathatott a közönség. A Strokes-on kívül gyakran lépett fel itt az Interpol is, ahogy később olyan New York-i bandák, mint a Ratatat vagy a National is. Casablancas-ék aztán hamar rendszeres fellépői lettek az egy sarokkal arrébb található Mercury Lounge-nak, amely klub akkori programszervezője, Ryan Gentles át is vette a zenekar menedzselését. Innen már csak egy ugrás volt az angliai Rough Trade kiadásában megjelentetett első kislemez (The Modern Age EP) és ezzel együtt az igazi befutás. A Strokes felkerült az NME címlapjára, és ezzel egycsapásra ő lettek a Rock Ügyeletes Megmentői (itt egy 2002-es fellépésük az MTV 2$ Bill című programjában).

A Strokes (és közben persze olyan, nem New York-i bandák, mint a White Stripes) által keltett hullámok jóval túlmutattak Manhattan és New York határain, de a városon belül is rengeteg zenekar kelt életre, vagy kapta végre meg a jól megérdemelt figyelmet. Az említett Interpol és Rapture mellett utóbbi kategóriába tartozik a kicsit máshonnan jövő Le Tigre, a Yeah Yeah Yeahs, a dance-punkos Radio 4, vagy a nehezebben bekategorizálható Liars is. Az ezt követő pár évben New York elkerülhetetlenül az újra divatba jött gitárzenék egyik központjává vált, bár azt azért túlzás lenne állítani, hogy egyedüli bástyája lett volna a posztpunk újrafelfedezésének.

Egy nagyon rövid, viszonylagos visszaesés után azonban ez a kizárólagos központi szerep is újra az övé lett, amikor is az addig gócpontként funkcionáló Manhattan átadta helyét BROOKLYNnak, és ezzel együtt a mára mindenhol jelen levő hipszter-kultúrának. Persze nehéz erről a váltásról egy egyértelmű határvonalat meghúzni, hiszen egy-két igazán fontos szereplő itt is-ott is képviseltette magát. A TV On The Radio egyrészt már az évezred elején is aktív volt, illetve a zenekar agya, David Sitek producerként már a kezdetektől ott állt a Yeah Yeah Yeahs mögött, másrészt a TVotR zenéje mégis sokkal inkább kapcsolható az évtized végének brooklyni, stílusok feletti, szintetizáló hangzásához. Sitekhez hasonló szerepet töltött be az LCD Soundsystem vezére James Murphy is, aki mint producer (és mint a DFA kiadó feje) segítette a korai dance-punk revival legnagyobb slágerét (House Of Jealous Lovers) szállító The Rapture-t, illetve saját formációjával az LCD Soundsystemmel a kétezres évek elejének egyik legfontosabb szereplője volt New Yorkban. Ennek ellenére Murphy (akarva-akaratlanul) mégis a hipszter kultúra egyik vezéregyéniségének számított. Na és persze ahogy lenni szokott az éppen regnáló divathullám mögött megbújva már ott leselkedett a következő, nem volt ez másképp Brooklyn esetében sem.

Amíg a Strokes és a rock-revival többi együttese a reflektorfénybe került, olyan új bandák mint a Dirty Projectors, Grizzly Bear vagy épp a Baltimore-ból New York-ba költöző Animal Collective már elkezdték kialakítani saját, lemezkiadóktól, elvárásoktól és zenei skatulyáktól mentes szcénájukat a Brooklyn-híd túloldalán található WILLIAMSBURG-ben, amiben segítségükre voltak olyan szabadúszó koncertszervezők, mint Todd P, akik meglátták a lehetőséget a(z akkor még olcsó) loftokban és apró klubhelyiségekben. Az egyre növekvő szcéna újra a hetvenes évek óta nem látott, összművészeti hangulatot hozta vissza New York mindennapjaiba, miközben új zenekarok sora alakult meg, illetve tette át székhelyét Brooklynba: Yeasayer, Holy Ghost!, High Places, Matt and Kim, Vivian Girls, Woods - hogy csak az előbbire adjunk néhány példát, de az egyébként connecticuti MGMT-t is beszippantotta Brooklyn varázsa. Ez a kulturális robbanás talán az ezredforduló előtti évben vált egészen nyilvánvalóvá, amikor a Grizzly Bear és az AnCo új lemeze is feltűnt a fősodorbeli lemezeladási listákon.

Mindez pedig már jóformán a jelen, hiszen Brooklyn tündöklése azóta is tart (és természetesen jóval sokszínűbb, mint ahogy az ebből a pár mondatból kiolvasható), vannak persze, akik szerint már nem sokáig lesz ez így, és figyelembe véve az elmúlt pár évtized történetét előbb-utóbb minden bizonnyal igazuk is lesz.

Könnyen lehet, hogy pár év múlva néhány utcával arrébb már egy teljesen más csoportról fogunk olvasni, aminek a hajtásai már akár meg is lehetnek, hiszen ahogy Antony Hegarty, egy igazi trendek felett álló személyiség mondta a városról: "úgy érzed, hogy a Dolog akkor és ott történik, ahol te vagy, de aztán 10 év múlva valaki majd mesél neked egy teljesen másik szcénáról, ami párhuzamosan a tieddel együtt történt, mégse hallottál róla semmit.” (Vajon hányan tudtak '74-ben Manhattanban a hiphopról?) Így lehet például az, hogy ebben a cikkben eddig meg sem említettük Arthur Russellt és rajta kívül is még egy rakás fantasztikus előadót.

New York egy hihetetlenül izgalmas, folyton változó, újjászülető művészi közeg, nagyon érdemes fejest ugrani popkulturális történetébe, mert még számtalan igazi kincset rejt magában.

Csada Gergely

összeállításunk a no wave/mutáns diszkó/noise színtérről:

összeállításunk a New York-i hiphop nyolcvanas évtizedéről:

összeállításunk az ezredforduló utáni posztpunk szcénáról:

összeállításunk New York közelmúljából: