„Nagyon jól esik elmebeteg ötleteken dolgozni” – Kiss Tibor, Quimby (interjú)

Kiss Tibornak nemrégiben jelent meg eddigi képzőművészeti munkásságát összefoglaló kötete, a Neonradír. A Quimby dupla koncert DVD-t adott ki decemberben Két koncert címmel. Volt tehát miről beszélgetni az ország egyik legnépszerűbb frontemberével, aki először mesélt kisfiáról, idézett fel régi karácsonyokat és árult el részleteket a készülő Quimby-dalokról, valamint arról, hogy ebben a kicsi országban jelenleg mi piszkálja fel üvöltésig az alkotókat. A Quimby ma, december 31-én tartja nagy Szilveszteri mulatságát a Millenárison (január 1-én pedig a Trafóban lép fel), 2013 májusáig ezek az utolsó alkalmak hazai színpadon látni a zenekart!

- Nemrégiben született Ármin, a kisfiad. Apaként egy teljesen új állapotba került az életed. Milyennek éled meg?

- Az a furcsa az egészben, hogy hihetetlenül természetes állapot. Az ember élete halad előre és amikor beesik egy ilyen bábu a képbe, az nagyon magától értetődő. Amikor már ott van a baba, az teljesen természetszerű, most már az lenne a fura, ha nem lenne. E mellett persze különleges is. Rengeteg plusz élmény ér, izgalmas helyzetek, érdekes kalandok egész sora vár ezen a szálon. Kicsit átrendezte az alvási szokásainkat (nevet). Most már két hónapos, nyílik ki, nagyon sokat röhög. Kiválóan csörgőzik, azt hiszem ő a világ elsőszámú kortárs free jazz csörgőse.

- Mondhatjuk, hogy a zenei véna már megmutatkozik nála?

- Ez az azért nem teljesen biztos, mert amikor én kezdek el neki zenélni, akkor még sokszor sírva fakad. Azt gondolom, hogyha csörgőkkel vinnyogok blues-okat, amolyan monkey music módjára, az szórakoztató lehet számára, de előfordul, hogy elbőgi magát. Ez persze nyilván őszinte kritika is. Bezzeg, amikor az anyukája gitározik és énekel neki, akkor fülig ér a szája. Úgyhogy ettől kicsit furcsán is érzem magam, de jól helyre teszi az egómat (nevet). Persze a finomabb, akusztikus altatódalokat nagyon csípi.

- Ebben az adott helyzetben biztosan másként telik a karácsony, mint általában.

- Mindegyik más egy kicsit az előzőhöz képest.

- Voltak emlékezetes karácsonyaid?

- Érdekes, mert volt egy olyan időszak, amikor egyedül ünnepeltem a Szentestét. Két-három éven át szándékosan kipróbáltam ezt. Nem voltam befordulós állapotban, direkt az én választásom volt. Egész nap gitároztam, nem kellett felvenni telefonokat, kimentem az éjjel-nappaliba virsliért, elvoltam. Nagyon érdekes volt, senkit nem zavart, elfogadták és nagyon jól megvoltam magammal. Abban az időszakban ez nagyon jól jött ki, de persze nem szeretném így tölteni az életemet.

- Mikor volt ez?

- 2003 és 2005 között, ha jól emlékszem. De amúgy nagyon szeretem a karácsonyt. Sokan azt mondják, giccses, bazári, lehangoló, csak a rohangálás, de közben mindent együttvéve én azért szeretem – főleg ezen a féltekén, ezek között az időjárási és kulturális körülmények között – mert ezeket a sötét, szürke, ködös napokat jól ellenpontozza az, hogy feldíszítik az utcákat, mindenfelé az ünnepi hangulat a jellemző. Ugyanez ez másik féltekén teljesen szürreális, a Távol-Keleten mondjuk, ahol meleg van, és minden fel van így cicomázva, ott azt nem érted. Nálunk viszont nem csak pszichésen, de mindenféle szempontból egy ellenpont a sötétséggel és a hideggel szemben.

- Voltál valaha karácsonykor olyan helyen, amit nem ezek az időjárási és kulturális körülmények jellemeztek?

- Pont karácsonykor nem, de karácsony után nem sokkal igen és teljesen valószínűtlenek voltak a karácsonyi díszek a pálmafák között. Igazán szürreális élmény volt.

- Most jelent meg Neonradír címmel egy nagyméretű könyved, főképp képzőművészeti munkásságodról. Ez már a második saját köteted, hiszen Ventilátor blues címmel 2006-ban volt egy kis könyved, amelyben a dalszövegeid mellett szerepeltek illusztrációk a képeidből is.

- Igen, most ez meg volt fordítva, mert a Ventilátor Blues-ban a dalszövegekhez valóban csak illusztrációk voltak a kis grafikák. Ennél a könyvnél pedig pont fordítva van, itt a képeknek, festményeknek az illusztrációi a szövegtöredékek, monológok és párbeszédek. Fura szerkezet.

- A Neonradír nagyrészt a festményeidet, a rajzaidat és grafikáidat tartalmazza. Összegzése az eddigi a képzőművészi tevékenységednek. Most jött el az a pillanat, amikor úgy érezted, hogy már van mit felmutatni?

- Igazság szerint egy-két évvel ezelőtt történt, hogy archiválni szeretettem volna néhány munkámat. Rengeteg képi anyagom írott cd-ken volt, amik időközben lejátszhatatlanná romlottak és attól félve, hogy ezek a képek örökre eltűnnek - mert nincsenek lereprózva - megkértem egy fotós barátomat, hogy segítsen archiválni. Az ő fejében született meg a gondolat, hogy mindez egy könyv. Ahogy lapozgattuk az oldalakat, meséltek a képek. Így indult a könyv története. Mivel soha nem voltam egy nagy katalogizáló, már én sem tudtam fejben tartani, hogy melyik kép hol van, és az archiválás végül jó apropónak tűnt egy könyvhöz. Mennyiségben is összegyűlt már annyi, hogy talán együttesen mondanak valamit a nézőnek. Ez nem egy hagyományos album, mert az elképzelésem az volt, hogy valamilyen naplószerű, enyhén önéletrajzi ihletésű, kicsit patchwork-ös gyűjtemény legyen, ahol a művek nem klasszikusan, albumszerűen szerepelnek. Méretmegadás, technikai adatok meg hasonlók nélkül, hanem inkább képregényszerűen, az egészet egy dramaturgiára felfűzve.

- Ehhez rendeltétek a megfelelő pontokon a szövegeket? Például, hogy Livius mesél az akkori történésekről…

- Végül nagyjából kronológiába kerültek a képek, harmincegynéhány évet felölelve. Először az egész meg volt  keverve időrendben, de nagyon nehezen lehetett volna úgy értelmezni. Nyilván nem az összes képem került bele, inkább adott korszakokra jellemző művek. Mindegyik korszaknak megvolt a maga jelentősége, így azokhoz néha Quimby-szövegrészletek kerültek, hogy kiderüljön, hol járunk időben. Ebből a szövegkörnyezetből lehet érezni, megérteni valamit, ahogy vonulunk a kamaszkortól, a főiskolán keresztül az utazásokig. Mostanáig már történt annyi minden, hogy bizonyos szempontokból egy kerek egész állt össze belőle, amit már be lehet mutatni egy könyvben, de hogy mindez merre tart tovább, az egy másik kérdés.

- A kilencvenes évek közepén láttam az első kiállítást a képeidből a szekszárdi ZUG-ban. Abból az időszakból, mintha kevesebb alkotásod szerepelne a könyvben.

- Való igaz, hogy a korai időszakból a képek egy jó nagy része megsemmisült. Vagy 200 grafika odaveszett, amikor egy könyvkiadó kölcsönkérte azokat és leégett a kiadó. Abban az időben még eredeti papírképeket kellett adni. Aztán eleinte tényleg nem jegyeztem, hogy kikhez kerültek a képek, kiknek ajándékoztam. Előfordult, hogy egy kiállítás után két hónappal jött egy üveg viszki és én azt se vettem észre, hogy az egyik képem hiányzik. Merthogy én állítólag a kiállításon azt a képet eladtam egy üveg viszkiért és a jogos tulajdonosa haza is vitte, majd küldött nekem egy üveg Jack Daniels-t. Nagyon sok képről a mai napig nem tudom, hogy hol van. A könyvben is sokszor azért szerepel egyik-másik kisebb méretben, mert nincs meg az eredeti, csak lefényképezte őket egyszer valaki, és ilyen formában tudtak bekerülni.

- A tavalyi születésnapi év után 2012 egy viszonylag csendesebb időszak volt a Quimby számára. Hogyan működik nálad a kétfajta alkotói folyamat, amikor pihen egy kicsit a zenekar, akkor többet festesz? Vannak periódusok, amikor zenét szerzel, dalt írsz és periódusok, amikor csak ecset van a kezedben, vagy párhuzamosan zajlik a kettő, a szerint, hogy mikor melyikhez van épp ihleted?

- Sajnos eléggé össze-vissza az életünk, kissé kaotikus, de akkor működik jól, ha periódusok vannak. Egyre inkább szeretnénk a zenekarral is ilyen periódusokat kialakítani, amikor például a dalszerzésé a főszerep. Arra szerencsére már kevesebb időt kell fordítani, hogy próbáljunk. Ahogy növünk bele az életbe, mindannyian egyre többfelé vagyunk szakadva, így aztán a Quimby is akkor működik jól, ha adott feladatra koncentrálunk. Bedobni két koncert között egy próbát, csak azért, hogy csináljunk egy új számot, ez már kevésbé működik. Azt szeretjük, hogy bepakolunk, beszerelünk és akkor hetekig próbálunk, rakosgatjuk össze a dalokat. És így van ez nekem a festészettel is. Sokkal jobb hosszabban belemerülni a munkába. Nyilván ezt nem mindig tehetjük meg, sem a zenekarral, sem én a képeimmel, így aztán ezek a dolgok párhuzamosan is futnak. Autóban, utazás közben is születhet egy dal, vagy egy szöveg, mint ahogy a szálláson is, hajnalban. De ahhoz, hogy ezeket rendesen összerakjuk, ahhoz már kell egy kis tér. Mindenhova viszek magammal hangszert, jegyzetfüzetet, tollat, egy kis festőkészletet. Ha három napnál tovább utazok el valahova, akkor ezek mindig vannak nálam.

- Még akár nyaraláson is?

- Persze, leginkább ez a nyaralás része, ezzel töltöm ki a légüres teret. Mert nyaralni nem tudok. Hogyan kell nyaralni? Amikor ilyen alkotói folyamatok zajlanak az emberben, azok általában szimultán történnek, és hogy melyikre figyelek jobban, az a körülményektől függ. Azt nagyon szeretem, amikor ott vagyok valahol és hagyom, hogy hasson rám a környezet. Ilyenkor nagyon jó, ha kéznél van a gitár, vagy egy ceruza.

- 2012-ben többet festettél, mint az elmúlt években?

- Február-március környékén volt egy kisebb zenekari lyuk és akkor festettem huszonvalahány képet, az egy nagyon jó időszak volt. Ha reggel úgy tudok kelni, hogy a műterembe mehetek és ez stabilan így van napokig, akkor beindulnak a folyamatok, nagyon húzzák egymást, jönnek az ötletek. Nagyon hasznos, de egyszerűen nem mindig lehet megtenni. De az is van, hogy egy idő után mindig elkezd hiányozni a másik is. Ezért is van, hogy nem tudom azt mondani, hogy festő vagyok, vagy zenész vagyok, vagy mi vagyok, mert ha két hétig csak festek, akkor nem tudom magam rockzenésznek hinni. Kisebb identitászavarba kerül az ember. Vagy festő vagyok? Nem is festettem hetek óta.

- Ugyanakkor az ugye fel sem merül, hogy bármelyiket is elhagyd?

- Mindegyiket nagyon szeretem. Az jó a Quimbyben, hogy mindenki csinál valami mást is, és van egy anyazenekar, aminek a mellékzöngéi - részemről a festészet is idetartozik - frissítik egymást. De az biztos, hogyha nagyon karrierista lenne az ember és csak egy dolgot csinálnánk, ráállnánk valamire nagyon, annak érdekes eredményei lennének. Kérdés, hogy az a fajta élet való-e nekünk. Mert ettől a változatosságtól annyira színes, gazdag és izgalmas az életünk, az én életem is, hogy fel sem merül valamelyik feladása. Sem a zenélést, sem a festészetet nem úgy választottam, hogy valamit muszáj csinálni, kell egy pálya, hanem gyerekkoromtól kezdve mindegyiket nagyon szeretem és természetes, hogy addig szeretnék velük foglalkozni, ameddig képes vagyok rá. Azzal is tisztában vagyok, hogy addig fogok élni, ameddig zenéléssel és festészettel tudok foglalkozni. Művészpályán mentális értelemben nincs olyan, hogy nyugdíj. Ha valaki abbahagyja a munkát, akkor ő meghal. Van előttem egy ilyen kép, hogy öreg trottyosan is ott botorkálok a festékes tégelyek között és éppen valami nagyon fontos dolgot teszek oda a vászonra, vagy dünnyögök egy blues-riffel valamit a levegőbe. Ezt el tudom képzelni és nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért megengedi, hogy ezekkel foglalkozzak. Ezek a tevékenységek számomra kedvtelések. Hálás vagyok, hogy lehet mindezt úgymond főállásként művelni, nagyon izgalmas és szerencsés helyzet.

- A Quimbynek is van egy új kiadványa, Két koncert címmel egy dupla DVD, egyrészt a tavalyi születésnapi fellépéssel, másrészt az Instant Szeánsz képi anyagával.

- Az Instant Szeánsz eredetileg egy film része lett volna. Több evolúciója is volt annak a filmnek. Eredetileg úgy alakult, hogy amikor megjelent a Kicsi ország 2010-ben, akkor a büdzséhez tartozó kicsi pénzből nem videoklipet akartunk forgatni, hanem úgy döntöttünk, hogy felvesszük élőben az anyagot és mindegyik számot feltesszük a YouTube-ra. Úgy éreztük, hogy ez izgalmasabb, mint egy klip. Ahogy haladtunk a munkával, a rendező egyre inkább egy filmet látott az anyagban és abban is gondolkodott. Rengeteget forgattunk 2011 tavaszán és nyarán, és ennek volt része az Instantos koncertfelvétel, ami direkt egy intim térben zajlott. A projekt földbe állt financiális okok miatt, ebből került kimentésre az, ami az Instant DVD-n látható. Ez képviseli a koncertjeink bárhangulatos jellegét, ahol a közönség szinte egy próbatermi közegben találkozhat velünk. Ennek a totális ellentéte a gigantikus Aréna-buli. A két DVD jelen pillanatban a Quimby élőben nyújtott két végletét mutatja be.

- Hogyan ülepedett le az egy évvel ezelőtti, nagy születésnapi koncert bennetek?

- Hála istennek, amennyire aggódtunk a koncert miatt, annyira jól sikerült. Tudtunk ebben a nagy hodályban egy közvetlen, baráti hangulatot létrehozni. Nem lett rideg a hely, működött a zenekar és a közönség közti reakció. Speciális kaland, amit az ember ritkán engedhet meg magának. Jó szájízzel zártuk le ezt az egészet.

- Mi történik most a Quimbyvel? Éppen zajlik egy dalszerzői periódus a zenekar életében?

- Igen, éppen most ősszel elkezdtük ezt a folyamatot, a nyári koncertek után volt egy pár hetes szünet, születtek, születnek az új szerzemények, ötletek, az év végi koncertek után pedig megyünk is vissza a próbaterembe, írjuk tovább a dalokat. Jövőre szeretnénk egy lemezt kiadni.

- Milyen irányba haladtok a szerzeményekkel? Volt arra ötlet, hogy legyen valami új megközelítésetek?

- Alapvetően az működik nálunk, hogy azzal dolgozunk, ami kijön belőlünk. Azt érzem, hogy jók az energiák, van sok tapasztalatunk is, amit fel tudunk használni. Nyilván nem lehet ebben a fázisban megítélni, de laza, punk hevületű, nyers, enyhén dühös dalok készülnek. Vannak ugyanakkor nagyon szép, érzéki keringők is. Hogy aztán mi marad belőle, azt ilyenkor még nagyon nehéz tudni. Nyersebb, karakteres hangszerelést szeretnénk, csak és kizárólag ritka, fontos hangokkal. Kicsit szellősebben. Nincs bennünk semmi megfeleléskényszer, sőt az az érdekes, hogy a zenekar abban a tekintetben egyre makacsabb, hogy azt játssza, ami kijön belőle, azt játssza, ami jólesik. Pedig ez régen se volt máshogy, de most még inkább ragaszkodunk ehhez. Amikor odamegyünk a próbaterembe, az azt a hangulatot idézi fel, amikor az ember tizenhat évesen elkezd zenélni egy garázsban. Nem görcsölni, nem ráfeszülni. Teljesen elmebeteg ötleteink vannak. Amik most jönnek ötletek, azok nagyon messze elkerülik a hagyományos értelemben vett dal és sláger kategóriáját. Hogy mi lesz belőlük, az persze más kérdés, majd kiderül, de egyelőre nagyon jól esik elmebeteg ötleteken dolgozni.

- Ez akkor egyfajta belső reakció is a Kicsi ország hangzására?

- Nem a lemezünkre, hanem erre a kicsi országra, igen. Arra, ami most itt van. Azt gondolom, hogy a mostani helyzet nagyon ihlető. Most egy termékeny talaj van, mert rengeteg minden történik, ami felpiszkálja az alkotókat. Ez az ellehetetlenülés és ez a morális, gazdasági földbe állás üvöltésre készteti az embert, ettől megindulnak az energiák és tökjó dolgok tudnak születni. Termékeny időszak ebből a szempontból, úgy a világban, mint Magyarországon is.

- Miket tartalmaz a Quimby 2013-as naptára?

- Tavaszig a dalszerzés, az új anyag összerakása a fő tevékenységi terület, ez az alkotói időszak fogja jellemezni az életünket. Április körül megint lesz egy kis európai turné, erdélyi és felvidéki koncertekkel, plusz a London-Párizs-Amszterdam-Brüsszel-Németország-Bécs kör, részint azért is, mert egyre többen mennek külföldre és muszáj utánamenni a közönségünknek (nevet). Évente a koncertjeink 15-20%-a külföldön van, de ezek számunkra is nagyon inspiráló fellépések, jól összerázzák a zenekart, rengeteget improvizálunk. Hasznos a Quimbynek. Aztán májustól jönnek a magyar koncertek és reményeink szerint valamikor a lemez is.

interjú: Dömötör Endre
festmények: Kiss Tibor
Quimby-fotó: Gálos Viktor