A Rolling Stones fennállásának ötvenedik jubileuma apropóján - a fél évszázada gördülő zenekar pályáját fotókon keresztül áttekintő kötet mellett - megjelent egy külön az énekes, Mick Jagger életét bemutató könyv is. Ebből olvasható csak itt nálunk egy meghökkentő momentumokat sem nélkülöző részlet, amelyben bepillantást nyerünk Jagger, valamint Brian Jones (a Stones néhai gitárosa) és Keith Richards közös életébe, 1962-ből.
A magyarul Mick Jagger - Egy féktelen zseni extrém élete címmel a Bookline Könyvek gondozásában megjelent 400 oldalas életrajzot Christopher Andersen, a "mindent kiteregető" botrány-biográfiák szakembere írta, aki korábban Madonna és Michael Jackson zaftos, nem hivatalosan jóváhagyott életrajzával kavart viharokat A mű tíz fejezetben taglalja Jagger zenészi pályáját és magánéletét; az alább olvasható rész a kezdeti időkről mesél, amikor a közgázra járó Jagger összeköltözött Jonesszal és Richardsszal, felvette a cockney akcentust, nőként sminkelte magát és direkt elcsábította Brian exét.
A könyv magyar trailere:
Mick, aki annak ellenére, hogy az együttes sikeres volt, és fellépései megtöltötték a Marquee Clubot, még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy a zenei karrierben találja meg a biztos jövőt, folytatta a Londoni Közgazdasági Egyetemen megkezdett tanulmányait. Egy ideig eljátszott az ötlettel, hogy esetleg újságíró vagy politikus legyen belőle, de aztán gyorsan feladta mindkettőt, mert úgy látta, „túl sok kemény munkára lenne szükség”. Esze ágában sem volt csalódást okozni a szüleinek, sem az, hogy feladja az ösztöndíját, amiből élt.
AZ IDÉN ÖTVENÉVES STONES ELŐTT MAGYAR ZENÉSZEK IS TISZTELEGTEK - ÍGY!
Egy, az önállóság irányába tett fontos lépésre azért elszánta magát, amikor kiköltözött a szülei házából, és Briannel és Keithszel együtt bérelt egy két hálószobás lakást az Edith Grove 102. szám alatt, Chelsea-ben. A nyirkos, penészszagú lakás, amelyben a fürdőkád a konyhában állt, egyetlen bánatos villanykörte csüngött le a plafonról, a falakról hámlott a festék, és a közös illemhely két emelettel följebb, a folyosó végében volt, nem nagyon emlékeztette Micket kényelmes, felső középosztálybeli dartfordi múltjának körülményeire.
Akármilyen meglepő, Jagger azonnal otthon érezte magát. A padlót hamarosan elborították a cigarettacsikkek, a penészes, félig megrágott szendvicsek és az üres sörösüvegek. A szeméthalomban patkányok futkostak. A hely lakályosságát tovább fokozandó, Mick, Keith és Brian telekenték a falakat ürülékkel, aztán szignálták az "alkotást”.
Egy ideig köztük tanyázott egy fura szerzet is, Jimmy Phelge. Ha lehet még überelni, az ő szokásai még a lakótársaiénál is visszataszítóbbak voltak. Amikor Mick hazaért az iskolából, Phelge többnyire a fejére húzott pisifoltos, kakacsíkos alsógatyában fogadta – amúgy más nem is volt rajta. De Phelge képtelen volt előteremteni a reá jutó bérleti díjat, és alig egy hónap elteltével nyoma veszett.
– Magamban azon gondolkoztam: "Tényleg vannak emberek, akik így élnek?” – meséli Dick Taylor, aki mindig úgy ismerte Jaggert, mint aki kínosan nett. – Láthatóan ez az egész a szülei elleni lázadásról szólt. Komolyan mondom, óriási élmény volt Micket ebben a disznóólban látni... ahogy térdig gázol a ganajban. – Olykor az alattuk lévő emeletről feljött hozzájuk az ott lakó két középkorú asszony (Keith csak "a két vén csoroszlyának” becézte őket), és kitakarítottak. Cserébe Brian, Keith és Mick felváltva kefélgették őket. – Úgy tűnt – mondja Keith –, meg voltak elégedve ezzel a felállással.
Ahogy Mick megszabadult polgári életének minden rekvizitumától, a beszéde is megváltozott. Kicsit affektált nagypolgári beszédmódját egyik napról a másikra orrhangú cockney kiejtésre változtatta. Közben Keith meg egyre választékosabban kezdett el beszélni. – Beszédstílust cseréltünk – hülyéskedett később Mick.
Akkor, 1962 telén, nem a zenélés volt a fő problémájuk, hanem a puszta létfenntartás. Egyetlen fillér nélkül a sivár lakásban, ahol az elektromos kályha csak érme bedobása után kezdett el működni, Keith, Brian és Mick minden éjjel egymáshoz bújva aludtak ugyanabban a dupla ágyban, hogy valamiképp átmelegítsék egymást.
Ez a kissé szokatlan együtt alvás csak kihangsúlyozta a Stones tagjait egymáshoz fűző homoerotikus szálakat. Lakótársai legnagyobb megdöbbenésére Mick, aki talán még mindig a nemrég elhunyt Marilyn hatása alatt állt, kifejezetten női szerepre vállalkozott a háztartásban. Vastagon alapozót kent a képére, arra jó sok arcfestéket, a lábkörmeit pedig tulipirosra lakkozta, hogy passzoljanak az ajakrúzsához. Pulóverét hintőporszínű vászon házikabátra cserélte, a haját levendulaszín háló fedte, nejlonharisnyát és magas sarkú cipőt viselt.
– Mick mindenkinek boldogan integetett az utcán – idézi fel Keith. – "Ó! Kérlek, ne!” – úgy nézett ki, akár egy igazi köcsög a King’s Roadról. Briannel elkezdtünk kan buzit játszani, és jót röhögtünk rajta. Ez a szörnyűséges szerepcsere és szereptévesztés most is megy még. Mick vagy hat hónapig játszotta a homokost.
Jagger nemcsak a saját személyisége biszexuális hajlamait akarta megismerni, hanem arra is kíváncsi volt, milyen hatást tud gyakorolni másokra ezzel az állandó nemi bújócskázással. Amikor levetette a férfiasság álarcát, attól Keith és Brian hite is megingott a sajátjukban. Ha ilyen heves hatást tud kiváltani a barátaiból, vajon mit szólna hozzá a közönség?
Mick tulajdonképpen Brianre volt féltékeny, amiért ellopta tőle Keitht. Jagger továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy folytassa a tanulmányait, és amíg ő ideje javát az egyetemen töltötte, társai otthon maradtak és egész nap gyakoroltak, csak rövid időre mentek ki az utcára, hogy összekaparjanak valami kis pénzt, hogy legalább cigire teljen. Amikor napközben a lakásban csökkent a hőmérséklet, egymás mellé bújtak az ágyba Mick nélkül, mocskos vicceket meséltek egymásnak és hülye pofákat vágtak, hogy megröhögtessék a másikat. A "Nanker” – égnek álló orr, lecsüngő szemhéj – Jones specialitása volt, amitől Richards kivétel nélkül minden alkalommal hisztérikus röhögőgörcsöt kapott.
Keith és Mick, a Csillám Ikrek:
Nem szült jó vért, hogy Mick nem szentelte ugyanúgy minden energiáját a zenekarnak, ahogyan a társai. Ő egyelőre még mindig több vasat tartott a tűzben azáltal, hogy folytatta az iskolát, és bár ösztöndíjat és a szüleitől nagyvonalú apanázst kapott, abból a társainak semmit sem adott. Miközben Mick egyedül járt vacsorázni az éttermekbe, Keith és Brian kínjában hívatlanul beállított a szomszédoknál tartott bulikra valami ételmaradékért, vagy betörtek egy közeli lakásba, hátha valamelyik komódfiókban akad egy kis félretett aprópénz.
Amikor Mick rájött, Brian arra készül, hogy visszahozza a helyére a régi énekesét, P. P. Pondot (alias Paul Jones, a Manfred Mann későbbi vezető énekese), nekifogott, hogy a Jones és Richards között szövődött köteléket örökre elvágja. Jagger olyan ügyes szexuális játékba kezdett, amelyet a későbbi élete során még sokszor megismételt. Elcsábította Pat Andrewst, Brian kisfiának, Juliannek az anyját. Bár Brian már nem volt szerelmes Patbe, sőt nyíltan csalta, érzékeny egója nem bírta elviselni, hogy "ez a kis King’s Road-i köcsög” felszarvazza. – Szerintem kizárólag azért kefélgette Patet, aki igazán nem volt túl vonzó – vélte Ian Stewart, a tagbaszakadt irodai kézbesítő, aki akkor már az együttes billentyűse volt –, hogy Briant kikészítse.Amikor már úgy érezte, Brian elbizonytalanodott és már elég sérülékeny, Mick rászánta magát a kegyelemdöfésre. Ha éket akar verni Keith és Brian közé, legjobb, ha elcsábítja Briant. El is csábította, legalábbis a hosszú combú német modell, Anita Pallenberg szerint, akinek Briannel, Keithszel és Mickkel is akadt dolga. Állítólag magától Briantől tudta meg a Mickkel folytatott viszonya részleteit.
MINDEN ZENÉSZT AZÉRT JAGGER SEM KAPHATOTT MEG, LÁSD ÖSSZEÁLLÍTÁSUNKAT.
Mick mesterkedése azonban visszafelé sült el. A Jonesszal lezajlott rövid szexuális kaland mélyen felkavarta, és nem tudta eldönteni, végül is ki csábított el kit. – Brian jó néhány hidat felégetett maga mögött, amikor úgy döntött, hogy Mick ágyába bújik – mondja Pallenberg. – És ha jól gondolom, Mick mindig is megvetette őt, amiért belement a csapdába. A későbbi évek során rengeteg pletyka keringett arról, hogy Mick meleg, de akkor meg az volt a látszat, hogy Brian követett el durva tapintatlanságot azzal, hogy megszellőztette Mick gyengeségeit.
Brian számára ez a fura szerelmi háromszög tragikus következményekkel járt. Bár az is igaz, hogy a csoport tagjai között fennálló fura viszony olyan szakmai, fizikai és érzelmi energiákat szabadított fel mindnyájukban, amelyre külön-külön képtelenek lettek volna.
Mindeközben Mick sasszemmel figyelt egy újsütetű formációt, amelynek a nevét legalább annyira utálta, mint a Rolling Stonest. Amikor a tudomására jutott, hogy mekkora sikert aratott a Beatles 1962 novemberében megjelent első dala, a "Love Me Do”, Jagger berontott a fürdőszobába, és azonnal okádni kezdett. Cseppet sem volt meggyőződve arról, hogy Nagy-Britanniában egyszerre két jól menő zenekarnak is helye van. A Beatles egy hajszállal lekörözte a Rolling Stonest.
A STONES 2012-ES ÚJ DALÁT HALLOTTAD MÁR?
Valójában Angliában éppen akkor kezdett kibontakozni egy kulturális reneszánsz, amelynek a hatása messze túlmutatott a popzene világán. Mary Quant lett a Carnaby Street környéki divatközpont új királynője, és attól fogva az ifjúság kizárólag Edward korabeli stílusban szabott kabátban, magas sarkú csizmában, testhez simuló, fekete harisnyanadrágban és műanyag miniszoknyákban járt. A divatmagazinok címlapjait Twiggy és Jean Shrimpton képei borították el, akik először viselték a fiatal, kreatív női fodrász, Vidal Sassoon fura, ék alakban vágott frizuráit, és a divatot érzékenyen követő ifjak is felcserélték a háborús évek óta változatlan stílusban rövidre nyírt hajviseletüket az új gombafrizurára, amelyet a négy liverpooli divatdiktátor tett örökre halhatatlanná.
Abban az évben mutatták be az Oscar-díjas Tom Jonest, James Bond lett mindenki kedvenc akcióhőse, és az olyan brit filmsztárok, mint Peter O’Toole, Albert Finney, Vanessa és Lynn Redgrave, Alan Bates és Julie Christie lassan az Egyesült Államokban is hódító útra indultak. David Frost szatirikus tévésorozata, a That Was the Week That Was hatalmas sikert aratott az Atlanti-óceán mindkét partján, míg a Beyond the Fringe, a Stop the World – I Want to Get Off és az Oliver! telt házak előtt futott mind a West End, mind a Broadway színházaiban.
Ezek csak az első ágyúlövései voltak a küszöbönálló Brit Inváziónak, amelyből Mick sem szeretett volna kimaradni. De Jagger, aki még mindig távolról sem gondolta volna, hogy a zenélésből megélhet, folytatta a tanulmányait, miközben az együttesben egymást érték a balhék. Dick Taylor otthagyta a bandát, és beiratkozott a Királyi Művészeti Főiskolára. (Később aztán mégis visszatért a zenei karrierhez, és a Pretty Things basszusgitárosa lett.) Taylort Bill Wyman (igazi nevén Bill Perks) váltotta fel, egy nős raktári alkalmazott, aki korábban passzióból játszott más londoni zenekarokban. Wymant, aki 26 évesen és egy kisfiú apjaként jóval idősebb volt a többieknél, kizárólag azért vették be, mert hozta magával a saját hangfalát és erősítőjét.
Ideiglenes jelleggel az R&B-veterán Carlo Little ült be dobosnak. – Eszelős egy társaság volt – mesélte. – Fogalmuk se volt róla, miből fognak megélni, az egyéni szokásaik pedig, mit mondjak, gusztustalanok voltak. A ruhájuk olyan büdös volt, mintha hónapok óta nem mosták volna ki. – De Little-t is lenyűgözte Mick ambiciózussága. – Nem úgy, mint a többiekről, róla érezni lehetett, hogy sztár akar lenni – mondta Little. – Nem lehetett nem észrevenni.
Az is nyilvánvaló volt, hogy Mick egészen különleges képességekkel járul hozzá az együttes sikeréhez. Little addig még hasonló előadót sem látott. – Már azokban az időkben is egészen fura légkört árasztott magából – mesélte Little, aki olyan lebujokban játszott velük, mint a windsori Ricky-Tick Club vagy a suttoni Red Lion Pub. – Az ember szinte feszengett, amikor Jagger őrült ugrándozását nézte a színpadon, de mégsem tudtam levenni róla a szemem. Hihetetlenül szuggesztív volt, amit csinált.
De Mick továbbra is rajta tartotta a szemét Charlie Wattson, és 1963-ban újévkor végre sikerült rádumálnia a kutyaképű, jampecruhás dobost, hogy csatlakozzon hozzájuk. Az új felállású Rolling Stones – Jagger, Richards, Jones, Wyman, Watts és a zongoránál Ian "Stu” Stewart – 1963. január 14-én debütált a sohobeli Flamingo Jazz Clubban. A Flamingo fekete bőrű törzsközönségének nem nagyon tetszett, ahogy Mick véres verejtékkel megpróbál úgy énekelni, mintha közülük való volna. A fehérek meg, csupa keményvonalas dzsesszrajongó, egyszerűen amatőrnek tartották őket.
