Szabó Sz. Csabát a Seasons In The Underground című harmadik lemezét év elején megjelentető, majd az Egyesült Államokba költöző The Moog basszusgitárosát kértük meg, hogy számoljon be a zenekarával Amerikában töltött eddigi időszakról. Élményei(ke)t két részben közöljük, a Recorder magazin ötödik számában megjelent bemelegítő írás után követezzék az őszi, B-52s-zal közös miniturné beszámolója:
Ha a jövőben mondjuk a Kiegyezésre (hálás vitatéma!) terelődik a szó baráti társaságban, én akkor is úgy fogom kezdeni a mondandómat, hogy „igen, ez arra emlékeztet, mikor a B-52s-zal turnéztam", mert hát mégiscsak a B-52s-zal turnéztam, és ezt nem lehet elégszer elmondani!
Persze nem is turné volt ez igazából, csak nagyjából negyvenórányi autózás egy hét alatt, valamint három, bő félórás koncert a popzene fellegvárainak azért korántsem nevezhető amerikai városban, amelyek: Modesto (itt született George Lucas), Boulder (itt nem), Colorado Springs (friss levegő, üdülő nyugdíjasok, szerintem a helyi operaházban játszottunk egyébként), kb. 1500-2000 férőhelyes termekben. Igaz, cserében egyrészt mindegyik koncert sold out volt, másrészt pedig Utah-nak (és részint Coloradónak) az a része, amerre visszafelé jöttünk, hát az tényleg egészen lélegzetelállító. Minden sarkon van egy kábé kétezer kilométeres kanyon, impozáns kősziklákkal szegélyezve, és akadt olyan száz mérföldes szakasz is, amikor csak helységnévtáblák tűntek fel néha – maguk a (nevezzük így) helységek, azok nem nagyon. Illetve egyszer, egyetlenegyszer, amikor ki volt írva, hogy Thompson Springs, akkor tényleg láttunk ott néhány bódét meg egy döglött kutyát, szóval muszáj volt megállni.
Na, tehát a B-52s nagyjából ugyanannak a rétegnek szól Amerikában, mint otthon mondjuk a Hungaria együttes (feltéve, ha létezik még a Hungaria együttes), tehát alapvetően a színvonalasan bulizni vágyó középkorú hölgyek és (részben az előbbieket kísérő) urak volna a célcsoport, ami egy bizony elég nagy, lelkes, hűséges és fizetőképes réteg. A Devo állítólag még mindig a rosszul öregedő, szemüveges gyógyegerek kedvence (ezek jellemzően férfiak), a Blondie-n sok a kívánatosan öltözött fiatal, a Cars, hát az meg annyira speciálisan amerikai jelenség, hogy nem is tudom. A B-52s-rajongók viszont tényleg a legjobb közönség, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szeretné kipróbálni, milyen érzés lehet Sztevanovity Zoránnak lenni, és koncertek után különféle, változatos bajuszokat viselő férfiak ill. bakfisként vihogó családanyák gyűrűjében fotózkodni bő egy órán keresztül. Nagyszerű érzés egyébként! És igen, ez a réteg valóban szívesen költ cédékre és egyéb csecsebecsékre, szóval tényleg egyáltalán nem éri meg mindenféle pinceklubban italozó taknyosoknak zenélni.
Na, és persze pazar volt egymás után zsinórban háromszor megnézni a B-52s-t (Planet Claire az első szám, a Rock Lobster az utolsó, a 52 Girls környékén Kate Pierson nagyon figyelmesen mindig megköszönte nekünk a közreműködést), és akkor, gondolom, ezen a ponton kellene elmesélni néhány színpad mögötti bennfentes érdekességet, de sajnos nem tudok a fejükön kokainnal teli tálcát egyensúlyozó törpékről vagy más efféléről beszámolni. A főszereplő az nyilván Kate, aki egy igazi, klasszikus értelemben vett díva: úgy közlekedik meg kommunikál, mint egy méltóságos asszony (és nagyon jól áll neki – bemutatkozáskor majdnem kezet csókoltam egyébként). A haját minden koncert előtt külön fodrász tornyozza fel két méter magasra, az összes ufóhangot gond nélkül kiénekli, ha tizenöt méteres körzetben feltűnik egy fényképezőgép, akkor automatikusan ilyen címlapfotópózba áll be, a fellépőruháit meg szerintem külön kamionnal szállítják. Aztán: a másik „bombázó nagyi", Cindy Wilson ugyancsak remek formában van, de sajnos vele nem nagyon beszéltem, ahogy egyébként Keith-tel sem (Keith Strickland, a zenekar fő hangszerese-hangszerlője - szerk.), viszont tőle meg Moog Miguel kapott két pár cipőt, noha ennek az okát máig nem értem pontosan. Frednek meg (Fred Schneider a zenekar férfi frontembere - a szerk.), aki egyébként három éve egy teljes hetet töltött Budapesten, és a Várban egyszerűen katasztrofális idegenvezetőt kapott, valamint civilben is meggyőzően alakítja a hamisítatlan újhullámos nerd-öt, szóval Frednek meg nagyon szuper ingei vannak. Egyébként meg mindenki nagyon kedves, udvarias és segítőkész volt, különösen a veterán turnémenedzser (mármint az övék, nem a miénk), aki örömmel újságolta, hogy 1972-ben már járt Magyarországon a Suzie Quatróval; én mondjuk nem vagyok arról százszázalékosan meggyőződve, hogy volt 1972-ben Magyarországon Suzie Quatro-koncert (1977-ben lépett fel először Magyarországon - a szerk.), de mivel állítása szerint neki (a turnémenedzsernek) a hetvenes évek nagy része – ilyen-olyan okokból – kiesett, nem nagyon vitatkoztam.
Szóval szuper hét volt ez. Naná, hisz a B-52s-zal turnéztam.
Szabó Sz. Csaba
