Bobby Womack: The Bravest Man In The Universe

Bobby Womack legalább harmadvirágzását éli (és akkor nem számítottuk az olyan pillanatokat, mint a Jackie Brown című Tarantino-film okozta felé áradó figyelem az Across 110th Street miatt). Hiszen a testvéreivel közös Valentinos énekegyüttes után szólóban a hatvanas évek második felében feltűnt, de igazán a hetvenes évek eleji albumaival (Communication – 1971, Understanding – 1972, Across 110th Street – 1972, Facts Of Life – 1973) tündöklő soulénekes-dalszerző némi hanyatlás után először 1981-ben tért vissza fényesen – legalábbis kritikailag – The Poet című albumával, melyet 1984-ben követett a szintén nívós The Poet II. A már fiatalon botrányt okozó előadó (alig három hónap gyász után elvette korábbi patronálójának Sam Cooke-nak az özvegyét, Barbara Campbellt – egyik öccse pedig Cooke és Campbell lányát, akivel Bobby szintén lefeküdt) majdnem teljes karrierje alatt drogproblémákkal küzdött, a nyolcvanas évek közepétől lényegében el is tűnt a reflektorfényből. Amióta azonban 1994-ben Rick Rubin producer újraindította Johnny Cash karrierjét, nem is olyan ritka az újra kitalált idős(ödő) zenészek sikeres visszatérése, a legutóbbi ilyen példa Gil Scott-Heronnak és az XL kiadó főnökének Richard Russellnek az igen szerencsés találkozása. Nos, Russell az új Rubin, hiszen most is ő hozott vissza egy legendát – kimagasló lemezzel.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Womack Damon Albarn segítségével éledt újjá a Gorillaz Plastic Beach című legutóbbi, 2010-es albumán (a Stylo című kislemezes dalban), majd Albarn a DRC Music elnevezésű kongói projekten hangolódott össze Russell-lel és együtt hozták tető alá ezt a bátornak is nyugodt szívvel nevezhető albumot. A nagy soultorkok, azaz Womack pályatársai közül például Al Green autentikus hetvenes évekbeli hangzással tért vissza majd' egy évtizede, Bobby viszont a Scott-Heronnak is bevált abszolút jelen (sőt itt-ott jövő) idejű popzenébe burkolódzott. A tízszámos The Bravest Man In The Universe (mely még mindig teljes egészében végighallgatható az előbbi linken) Womack klasszikus lemezeinek a hangulatát visszahangozza, de a loopokra épülő dobgépes, szintetizátoros megszólalás nagyon is mai. Womack rezzenéstelen arccal néz szembe démonaival (botrányok, drogok, betegségek), az akusztikus gitáros Deep River című gospel végén (és máshol is a lemezen) még Sam Cooke nyilatkozatát is bevágja a világ megértéséről. Akusztikus gitárja, sztárvendégek (Lana Del Rey, Fatoumata Diawara) segítik, de a lemezt más miatt muszáj hallani: és ez Bobby Womack hangja.

9/10

Dömötör Endre