Bár a mai nap a Nirvana 1991-es Nevermind albumának húszéves jubileumáról szól itt a Recorderen, de másika homoszexualitás és a popzene viszonyáról szóló – cikksorozatunkat sem felejtjük el befejezni: George Michael, Freddie Mercury, Michael Stipe, a férfias stílusok és a szinti-pop színtere után jöjjenek zárásként a legújabb kor melegikonjai! Ebben a párhuzamos történelemben a legnagyobb gay icon a néhai Judy Garland, ezzel talán mindenki tisztában van – és ha ezt tudjuk, akkor talán azt is, hogy melegikon nemtől, nemi identitástól függetlenül bárkiből lehet. Az elmúlt tíz évben valóban kissé könnyedebben kiáltottak is ki hírességeket a melegek példaképének, de persze a legtöbb esetben volt alapja a címkézésnek.

A meleg, leszbikus, biszexuális, transzszexuális, transznemű közösségek számára egy melegikon akár védőszent is lehet, de most nem fejtjük vissza a történetet Szent Sebestyénig. A melegikonok csodált személyiségek. Vagy azért mert kiállnak a meleg közösségekért, vagy azért mert maguk is melegek és kiállnak a meleg közösségekért. Gay icon akkor is lehet valakiből, ha se nem meleg, se nem áll ki a melegekért, pusztán viselkedésével, megnyilatkozásaival, és persze megjelenésével fellelkesíti a közösséget. Sőt a 2000-es években, a metroszexualitás korában már ennyi sem kellett hozzá. Talán a kifejezés is túlzottan elkoptatott lett, hiszen ezen a különleges területen – ahol korábban Barbra Streisand és Cher volt a mérce – manapság Victoria Beckham vagy épp Britney Spears is melegikonnak számít.

A legújabb kori poptörténetben persze könnyen találunk náluk sokkal hitelesebb ikonokat. A tagjai közt két biszexuálist is tudó Sleater-Kinney trió a kilencvenes években kezdte karrierjét, de legjobb albumait már ebben az évtizedben készítette – apolitikus-feminista kiállású zenekart sokan csodálják okosan megírt, témába vágó szövegeikért (az öt éve hiátuson lévő trió vezére, a tévés komikaként is sztárrá lett gitáros-énekesnő Carrie Brownstein nemrégiben tért vissza a Wild Flag csajpunk szupergruppal, melybe a Sleater-Kinney dobosa is elkísérte). Az alternatív rock világából, pontosabban a punk/indie színtérről szakította át először a gátat a Hüsker Dü egykori frontembere, Bob Mould (ma már a hajdani trió másik fő szerzője, Grant Hart is előbújt meleg), a kilencvenes évek második felében a Placebo-főnök Brian Molko vagy a Skunk Anansie-énekesnő Skin ha akartak sem tudtak volna elbújni biszexualitásukkal (persze nem is akartak), a kétezres években lett igazi gay icon az amúgy nem meleg Of Montreal-frontember Kevin Barnes, és szűk réteg ikonja a Magnetic Fields-es Stephin Merritt. A legnépesebb ilyen mezőny a dalszerző-előadók köréből kerül ki, még az elmúlt tíz év alighanem legnagyobb – és zenei szempontból is legnagyobb tehetségű – ikonja, a kanadai-amerikai Rufus Wainwright is ide sorolható. Aztán folytathatjuk a sort cimborájával, Teddy Thompsonnal, vagy a melegségére élőben alaposan rájátszó Patrick Wolffal.

Ha a kommersz felé tekintünk, az elmúlt évtized Mikáról és a nyitóképünkön is látható Scissor Sistersről, főként annak frontemberéről, Jake Shearsről szólt. Ők ketten több anticool zsánert és előadót tettek ismerté, menővé (és a helyére), mint bárki más az évtizedben. Ha a nem meleg melegikonokat vesszük sora (Christina Aguilera, Sophie Ellis-Bextor, Róisín Murphy, Robyn, Amy Winehouse és persze Lady Gaga), megfigyelhető, hogy a női popsztárokat (Cher, Cyndi Lauper, Madonna, Kylie Minogue) ikonizáló tendencia csak erősödött.

A tánczenei színtéren, főképp a diszkó környékén eleve forró a helyzet. A 2000-es években a Hercules And Love Affair lett az igazi melegágy (ebben New York-i formációban a homoszexuális alapító DJ-producer mellett az énekesi posztokon egyaránt megfordult leszbikus, transzvesztita, transznemű, transzszexuális – és itt említhetjük meg a zenekar legújabb lemezén közreműködő Bloc Party-frontembert, Kele Okerekét, aki 2010-ben coming outolt), de az oldskool house-t és technót felfrissítő kortárs kanadai Azari & III köré csoportosuló kemény mag szintén felér egy genderelméleti tanulmánnyal. Antony Hegarty pedig, aki a legnagyobb Hercules-slágerben, a Blindban énekelt – és előtte már a második Antony And The Johnsons-lemezzel, a 2005-ös I Am A Bird Now-val elnyerte a Mercury-díjat – egyenesen a királynője a 2000-es évekbeli melegikonoknak.

Lelki társai, a CocoRosie-nővérek nem kevésbé ikonikusak, és a sort nyugodtan folytathatjuk Peaches vagy a vele nemrég együtt is dolgozó Amanda Palmer nevével, de ebben a körben a legismertebb és – több szempontból is – legnagyobb hősnő a Gossip elképesztő hangú leszbikus tonnadonnája, Beth Ditto, aki ráadásul mindenben otthonosan mozog a punktól a tánczenéig. Magyarországon viszonylag kevés az előbújt popzenész (igazából csak Bery juthat eszünkbe, és az Unbending Trees énekese, aki a brit Times magazinnak adott interjújában coming outolt), így a hazai melegikonok sorra vétele is gyorsan falakba ütközik (a homoszexualitásával elsők közt előlépő tévés műsorvezető Steiner Kristóf talán a legismertebb ebből a szempontból), miközben az idei Eurovíziós Dalfesztiválon heroikusan szereplő Wolf Kati, ha azon a versenyen nem is nyert, a kettővel ezelőtti bekezdés végén említett díva vonalon biztos befutónak tűnik nálunk.


Dömötör Endre

Rufus Wainwright: The Art Teacher (2004)

Scissor Sisters: Filthy/Gorgeous (cenzúrázatlan verzió, 2004)

Hercules And Love Affair: Blind (2008)

Gossip: Heavy Cross (2009)

http://recorder.blog.hu/2011/09/23/xxi_szazadi_melegikonok
XXI. századi melegikonok

A bejegyzés trackback címe:

http://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr883249405

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.