(Capitol/EMI, 2011)
A gitáros-énekes Colin Meloy vezette öttagú amerikai Decemberists nevét ugyan orosz forradalmároktól (a XIX. századi dekabristáktól) kölcsönözte, zenéje azonban korántsem revolucionista, sokkal inkább neo-tradicionalista. A brit folkban már nyakig (elődjeinél is jobban) elmerülő 2009-es The Hazards Of Love konceptalbum után a portlandi zenekar új nagylemeze igazi hazatérés, színtiszta Americana. Leginkább az R.E.M. bűvöletében – amint az már Down By The Water című tavaly őszi beharangozó daluk kapcsán is nyilvánvalóvá vált.
A Decemberists 2011-ben már bátran nevezhető emblematikus amerikai zenekarnak – szép pályaív a kvintetté, melynek során ugyan nem hajtott végre dimenzióugrást az Arcade Fire szintjére, ám színtere, az amerikai indie szcéna egyik legfontosabb (folk-rock) zenekarává izmosodott, nagyjából úgy és annyira, mint pályatársai közül például a Spoon. A zenekar áttörését harmadik nagylemeze, a 2005-ös Picaresque hozta el, mely után „a montanai születésű anglomán” Colin Meloy együttese nagykiadós szerződéshez jutott: a történelmi és irodalmi utalásokban bővelkedő, zenéjében elődjénél színesebb és masszívabb, a folk alapról brit prog-rockos nagyívek, puha funkok, finom altatódalok, kedves popdalok és torzított gitáros pszichedelikus rockszámok felé egyaránt elkalandozó dalgyűjteménye, a 2006-os The Crane Wife már az Capitolnál jött ki. A három évvel később megjelent (címét Annie Briggs brit folker 1964-es EP-jétől kölcsönző) The Hazards Of Love című albumon aztán a zenekarvezető még bátrabbat lépett. Szabadjára engedte a benne rejtező balladistát, történetmesélőt, brit folk rajongót és prog-rocker zenebuzit – és egy mai kontextusban obskúrusnak tűnő klasszikusokat (The Incredible String Band, Pentangle, Jethro Tull, Fairport Convention stb.) megidéző, konceptkeretbe ágyazott 17 számos folk-prog lemezmonstrummal kápráztatta el és sokkolta hallgatóságát. A frontember szerint egy bizonyos pontig kifejezetten musicalnek szánt album (melyen olyan vendégzenészek szerepeltek, mint a brit pszichedelikus folk-pop legenda Robyn Hitchcock vagy a My Morning Jacket-frontember Jim James), úgy tűnik, nemcsak megosztotta a zenekar táborát és a zenei sajtót, de egy zenei nyelv végét is jelentette az együttes számára. A Decemberists tagjai ugyanis még soha nem készítetettek annyira „hazai” hangzású lemezt, mint amilyen a mostani The King Is Dead. Azt sem róhatnánk meg, aki úgy fogalmazna: „mintha egy másik zenekar zenélne ezen a lemezen”.
Igen, Meloyék nemhogy az ismertebb, de a korai lemezeiken (Castaways And Cutouts – 2002, Her Majesty – 2003) sem főztek annyira „hazai ízekből”, mint a most megjelent új albumon, melyet stílszerűen egy oregoni tanyán rögzítettek, s melynek címe amúgy egy régi Decemberists-kedvenc, a Smiths együttes The Queen Is Dead című 1986-os instant klasszikus csúcsművére rímel. A lemez, mely ez esetben konceptmentes, s csupa lineáris, levegős verze-refrén felépítésű, akusztikus jellegű, tradicionális hangszerekkel (szájharmonikával, tangóharmonikával, hegedűvel) díszített dalból áll össze, igazi amerikai tablókép. A Rox In The Box a hillbilly folkdalokon és matróznótákon túl Bob Dylant idézi, a January Hymn kissé Paul Simon-os, az All Arise! a Gram Parsons-örökség előtt biccent, a Don’t Carry It All című szerzemény Neil Youngnak emel kalapot, ám mindezek mellett az albumra mégis a gitárpopot folkkal elegyítő nyolcvanas évekbeli R.E.M volt a leginkább hatással.
A Michael Stipe-ék 7 Chinese Bros. című dalát idéző Calamity Song, a már említett Down By The Water (mely nem csak az R.E.M. The One I Love-jára emlékeztet, hanem címével és szájharmonikaszólójával tisztelgés Neil Young Down By The Riverje előtt is), a This Is Why We Fight (melyet akár egy másik R.E.M-rajongó zenekar, a skót Idlewild is játszhatna) vagy a Dear Avery mind-mind mintha valahonnan a Reckoning, Fables Of The Reconstruction, Lifes Rich Pageant és Document albumok fémjelezte periódusból, a nyolcvanas évek közepéről érkeztek volna erre a lemezre. Nyilván az sem véletlen, hogy Gillian Welch country-folk dalszerző-énekesnő és zenészpartnere, David Rawlings mellett a lemez harmadik – természetesen legfontosabb – vendége éppen az R.E.M. gitáros-zeneszerzője, Peter Buck, aki több dalban is penget. Nem tudni, hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás – ugorhat be a szólás Buck vendégszereplése kapcsán, ám ennél is találóbb egy népszerű közhely, mely ugyancsak eszünkbe juthat a hatodik Decemberists-lemezről: a kevesebb néha több.
9/10
Németh Róbert
