My Chemical Romance: Danger Days – The True Lives Of The Fabulous Killjoys

2010.11.29. 16:04, -recorder-

(Reprise/Warner)

Ha nem is fordult ki sarkaiból a világ, de a 2001-ben New Jersey-ben alakult My Chemical Romance a 2006-os The Black Parade albumon néhány jó pillanat erejéig feledtetni tudta, hogy bizony a bicskanyitogató, műmájer amerikai emo alomból érkezett, vagy legalábbis egészen addig „csont nélkül” egy volt az afféle zenekarok közül. Az 1977-es születésű Gerard Way vezette MCR ambiciózussága nem ütött vissza: a zenekar azzal a harmadik albummal nagypályás rockzenei tényezővé vált, megduplázta, sokmillióssá növelte eladásait is. Most itt a folytatás, ami folytatás is, meg nem is. De inkább az.

A már korábbi lemezein (I Brought You My Bullets, You Brought Me Your Love – 2002, Three Cheers For Sweet Revenge – 2004) is konceptkerettel kísérletező My Chemical Romance a 2006-os The Black Parade albumon egyaránt csipegetett ötleteket mintaadó klasszikus lemezekről (The Beatles: Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band, David Bowie: The Rise and Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders Of Mars, Queen: A Night At The Opera, Pink Floyd: The Wall) és amerikai nagytesóktól, azok hasonszőrű konceptlemezeinek világából (Smashing Pumpkins: Mellon Collie And The Infinite Sadness, Green Day: American Idiot, Marilyn Manson-életmű stb.). A végeredmény egy közel sem hibátlan, de a megelőző sorlemezekhez képest összehasonlíthatatlanul izgalmasabb, színpadias dalfüzér-gigaprodukció, afféle tour de force lett, középpontjában egy nagy szerepjátékkal (a MCR egy fiktív zenekar, a túlvilági The Black Parade bőrébe, pontosabban annak uniformisába bújt), és olyan bravúros számokkal, mint a mini rockoperaként funkcionáló Welcome To The Black Parade, a glam korszak David Bowie- és T.Rex-himnuszaira emlékeztető Teenagers vagy a Brecht/Weill-szongokat is megidéző Mama kupléja Liza Minnelli vendégszereplésével. Bizonyára az sem véletlen, hogy a korábban hasonlóan nyavalygós emóban utazó Panic! At The Disco együttes is ez után a 2006-os MCR-fordulat készítette el a saját korábbi világától hasonlóan elrugaszkodó, a hatvanas évek második felének Beatles-, Beach Boys-, Small Faces- és Zombies-féle pszichedéliájába fejest ugró Pretty.Odd. című 2008-as lemezét.

Ami az új My Chemical Romance-albumot illeti, Gerard Way énekes tavalyi nyilatkozataiban ugyan azt ígérte, hogy nem lesz újabb konceptlemez, illetve hogy a zenében „visszavesznek” a teátrális formákból, és punkos, garázs-rockos hangzásban gondolkodnak (ezt támasztotta alá 2009-ben a Watchmen című film számára elkészített zúzós feldolgozás a Bob Dylan-féle Desolation Row-ból) – ám nem sikerült mindkét ígéretét teljesítenie. Sőt valójában egyiket sem.

Mert, ha a formáról beszélünk, ez alkalommal ismét konceptalbumról van szó, fikciós keretről, egy Killjoys nevű autós bandáról, mely 2019-ben, a poszt-apokaliptikus, sugárfertőzött, vízhiánytól sujtott Kaliforniában, afféle társadalmon kívüli sejtként veszi fel a harcot a Better Living Industries nevű távol-keleti korporációval, melyet a gonosz Korse vezet (őt a lemezhez társuló klipekben Grant Morrison, a híres képregényrajzoló személyesíti meg). A fekete huszármente helyett ezúttal élénk színű autós-motoros cuccokat viselő zenekar tagjai, ahogy kell, alteregókat is kaptak a komolytalan sztori kedvéért: a most pirosas hajú Gerard Way frontember a Party Poison, basszista öccse, Mikey Way a Kobra Kid, a szólógitáros Ray Toro a Jet Star, a ritmusgitáros Frank Iero pedig a Fun Ghoul nevet viseli (a dobosukat, Bob Bryart 2010 elején kirúgták, ő nem kap semmit – csak társszerzői kreditet a dalok mintegy harmadában). S ha már konceptforma, a lemezt az amerikai Mindless Self Indulgence gitárosa, Steve, Righ? (született: Steve Montano) által megszemélyesített rádiós DJ, Dr. Death Defying bejelentkezése nyitja és felezi, majd – az album „utolsó utáni” száma, a Vampire Money előtt – ő is zárja a lemez történetét, a gúnyos elköszönése után lejátszott amerikai himnusszal.

Az esztétika kellően csiricsáré, a tematika kulturális asszociációk igen színes és gazdag skáláját nyújtja – eszünkbe juthatnak ma divatos számítógépes szerepjátékok, a Grand Theft Auto videojáték, a Mad Max széria, régi sci-fi filmek és képregények (ne felejtsük el, hogy Gerard Way frontember képregényrajongó és -szerző is) –, de ugyanez a helyzet a zenei hatásokkal is. Ha a tartalmat nézzük, szó sincs monolit garázs-rock lemezről, hiszen az album – melynek munkálatait az együttes még Brendan O’Briennel kezdte meg, ám végül az előző lemeznél már bevált Green Day-producerhez, Rob Cavallóhoz visszatérve fejezte be – nem úgy, de ugyanannyira eklektikus, mint elődje. A hetvenes évek, a glam és a nagy brit klasszikusok helyett ezúttal inkább a nyolcvanas (és részben a kilencvenes) évek és inkább Amerika a sorvezető, egyébként pedig dalról-dalra haladva, egyszerre vagy egymás után juthat eszünkbe az MC5 és a U2, a Ramones és a Bon Jovi, a Bad Religion és a Duran Duran, a Green Day és a Killers, Marilyn Manson, a Hives, vagy épp a gitárpopot elektronikával elegyítő aktuális indie-diszkó.

A My Chemical Romance az új albummal ugyan nem képes túllépni az árnyékán, és már nem ismétli meg azt a látványos ugrást, melyet a 2006-os The Black Parade-del tudott megtenni, ám nincs szégyenkezni valója, hiszen simán hozza előző sorlemeze szintjét. A Danger Days perfekt produceri kezelésben részesült (úgy szól, mint az állat!), szerencsére inkább egységes lemez, mint összehányt hatáskazal, inkább szórakoztató, mint erőltetett és modoros, jobb pillanataiban pedig – ilyen például a lazán odakent, hajszás Na Na Na (Na Na Na Na Na Na Na Na Na), a lemez csúcspontját jelentő stadion-rockos S/C/A/R/E/C/R/O/W,a diszkós döngölésével táncba rángató Planetary (GO!), a big music hangtérrel és Cure-gitármotívumokkal színesített Summertime, vagy a szintén big music alapra felhúzott The Kids From Yesterday – nem csak hatásos, hanem egész élvezetes is.

7/10

Németh Róbert