Villagers: Becoming A Jackal

(Domino/Neon Music, 2010)

Hasonlították Leonard Cohentól a U2-ig sok mindenkihez, jelölték a Brit-szigetek legjobb albumáért járó idei Mercury Prize-ra, és egyáltalán: az év egyik legtöbbet emlegetett lemezéről és annak alkotójáról van szó. Az első két dolog (a hasonlítgatás meg a jelölés) persze magában nem jelent semmit, pláne nem minőségjelző, az utóbbi (tudniillik, hogy a lemezt és alkotóját szájára vette a popközbeszéd) azonban nem véletlen. A Villagers (Falusiak) név mögé rejtőző – a stúdióban és élőben is többnyire teljes zenekarral muzsikáló – 27 éves, vékonydongájú, kölyökképű ír Conor J. O’Brien valóban ihletett és izgalmas, atmoszférateremtésre termett dalszerző-énekes. Az ő Becoming A Jackal című albuma pedig valóban 2010 egyik legjobb lemeze.

O’Brien, aki pályafutását az egyetlen album (In Towers And Clouds – 2006) után feloszló Immediate nevű ír gitárpop zenekar egyik multiinstrumentalistájaként kezdte, majd zenélt Cathy Davey dalszerző-énekesnő kísérőegyüttesében is, alapjában véve maga is klasszikus singer-songwriter. Afféle szerző-eladó, akiből mostanában is komoly túlkínálat mutatkozik a popszíntéren. Hogy a Villagers, ami zsánerét illeti, mégsem (egy újabb) tizenkettő-egytucat produkció, az O’Brien kivételes szenzibilitásán, és az emlékezetes dalokon múlik.

A Becoming A Jackal és annak szerzője egyszerre idézi meg a brit folkot, a folkos brit dalnokokat (Bert Jansch-t és társait, és a részben a folkból táplálkozó art-rocker Robert Wyattet), a könnyűzene-történet sötét trubadúrjait (többek közt a már említett Leonard Cohent vagy a tragikus sorsú Jeff Buckley-t és Elliott Smith-t) és olyan „világosabbakat” is, mint Paul Simon, de nem lehet nem észrevennünk az Elbow és a Doves pasztellszíneit, az akusztikusabb-gitározós Radiohead-számok és a Parachutes korabeli Coldplay ízeit, sőt néhol még a szintén az ír szigetről indult Divine Comedy arisztokratikus kamarapopja is beugrik. Hab a tortán, hogy a lemez nem kizárólag, mint „gitározós-éneklős” dalszerzői teljesítmény működik, hanem „együtt zenélős” zenekari-zenei textúrája is izgalmas, sűrű és finom egyszerre, miközben O’Brien – aki pasztelles zenéi mellé hasonló árnyalatú, romantikus, ködös, egzisztencialista szövegeket pakolt – az említett sok-sok hatásból képes önértékén is izgalmas saját univerzumot kerekíteni. Az olyan számok persze, mint a címadó dal, a Ship Of Promises vagy az azokkal rögtön mesterhármast is alkotó The Meaning Of The Ritual, magukért beszélnek.

9/10

Németh Róbert